Tornai József: Megáldottan és átkozottan
Ötven verseskönyvet írtam
harmadszáz esztendő alatt:
dobogott a bujaság véknyomban,
az táncoltatta tollamat.
Miért nem hagytam abba régen
ezt a vak mulatozást,
miért nem győzött le ős-ellenségem,
a kételkedés, az ellen-látomás,
hogy a tökéletest úgysem tudom elérni,
és elhallgat leginkább, aki bölcs?
De mindig lesett rám legalább egy résnyi
csönd, hol nem maradt soha több
a választásra, mint én vagy én,
akiről azt hittem, hogy ismerem,
pedig ugyanaz a szörny-ültette vetemény
voltam, mint más emberi förtelem,
halhatatlanság és tisztaság: egész
voltomban átitatva az ének
dörömbölésével, nem az eltemettetés
igazságával. És jöttek a kísértések
két emberöltő háborúin is át.
S ahol nem kapáltam és ültettem,
ott is kibújt titkaival újszirmú virág,
hiába sírtam megfélelmedetten.
Nagy költők sírján nyíltam ki én,
és Sándorok, Lászlók, Ferencek között,
ugyanolyan sóvárgással csíra-sorsom kezdetén,
mint most, mikor már az öregség zörög
minden levelével a tudatom alatt,
és nem tudom, milyen messzire jutottam
elhagyva annyi telet és nyarat
megáldottan és átkozottan.
Tornai József – a kortárs magyar költészet kimagasló alakja – zavarba ejtő költeményét olvashatjuk itt, hiszen a Megáldottan és átkozottan úgy tűnik föl, mintha összefoglalása lenne a szerző egész eddigi munkásságának.
Ráadásul ez az életút egy mesésen gazdag pályának látszik, hisz már a legelső két sorban ez áll: „ötven verseskönyvet írtam / harmadszáz esztendő alatt”. És az olvasónak nincs oka, hogy ezt füllentésnek tekintse, amolyan „versbeli valóságnak”. Különösen, ha ismerjük a szerző műveit, a kortárs magyar irodalomban betöltött eddigi szerepét, aktivitását, költői hitvallását, barátait. Mikor azt írja például, hogy „nagy költők sírján nyíltam ki én, / és Sándorok, Lászlók, Ferencek között”, akkor óhatatlanul jutnak eszünkbe a huszadik század derekán és később távozó, ma már klasszikusnak számító nagy elődök, illetve az 1927-ben született Tornai József kortársai. Mások mellett például Csoóri Sándor (1930), Nagy László (1925), Juhász Ferenc (1928).
És ez még akkor is igaz, ha a mű természetesen nem feleltethető meg teljes egészében valamiféle önéletrajznak. A Megáldottan és átkozottan elsősorban költészet. Így olvassuk a benne megszólaló személynek azt az igazát is, miszerint „bujaság dobogott a véknyában”, „az táncoltatta tollát”, miközben ötven kötetnyi verset írt…
Penckófer János