Szolidáris és/vagy felhalmozó nyugdíjrendszer?

Idén ősszel vérre menő csatározásokra számíthatunk a parlamentben a nyugdíjreform okán. Az ukrán sajtóban egyre több elemzés igyekszik elmagyarázni az olvasóknak, hogy – a szokásos politikai játszmákon túl – miért esnek majd egymás torkának a honatyák a parlamentben.

Valójában két törvényt kellene elfogadnia a nyugdíjrendszer átalakításával összefüggésben a Legfelső Tanácsnak: az egyik a jelenlegi, azaz a szolidáris nyugdíjrendszert igyekszik átalakítani némileg, míg a másik a felhalmozó rendszert vezetné be. A kormány törekvése egyfelől csökkenteni a szolidáris rendszer óriási hiányát, másfelől ugyanazzal a lendülettel szeretnék bevezetni az általánosan kötelező állami nyugdíjbiztosítási rendszer második elemét, a felhalmozó rendszert, amely a nyugdíjasok jobb ellátásán túl a lakossági megtakarítások egy újabb forrásaként ösztönözhetné a gazdasági növekedést.

Az átlagpolgár rendszerint azzal van tisztában a legkevésbé, hogy miként érinthetik őt a javasolt átalakítások. Sajnos, nemegyszer tapasztalhatjuk, hogy a média is pártállástól függően dicséri vagy szidja a kormány elképzeléseit. Ebben a kérdésben ráadásul valóban nem egyszerű megjósolni, hogy milyen következményekre számíthatunk, ha a parlament megszavazza a reformot.

Bármely nyugdíjrendszer legfőbb célja, hogy megakadályozza az emberek elszegényedését azt követően, hogy idős korukban abbahagyják a munkát. Ehhez képest másodlagos jelentőségű, hogy a munkaerőpiacra, valamint a nemzetgazdaságra is ösztönzőleg hathat.

Hogy a nyugdíjellátás megfelelő-e vagy sem, úgy mérhető le a legegyszerűbben, hogy megnézzük, hány százalékát teszi ki egy adott személy nyugdíja a nyugdíjba vonulása előtti keresetének. Ezt nevezik helyettesítési aránynak.

A kormány által még idén júniusban a Nemzeti Reformtanács elé terjesztett nyugdíjreform-tervezet azzal számol, hogy a nyugdíjrendszer három szintje összességében a korábbi kereset 45%-ának megfelelő jövedelmet biztosítana a nyugdíjasoknak a következő megoszlásban:

– 30% a szolidáris rendszerből (1. szint),

– 10% a felhalmozó rendszer jóvoltából ( ez a bevezetni tervezett 2. szint),

– 5% az önkéntes nem állami nyugdíjalapokból (3. szint).

A fejlett országokban a helyettesítési arány rendszerint a nyugdíj előtti kereset 60-70%-ának felel meg. Például az Európai Unió 28 országát tekintve ez a mutató 2014-ben átlagosan meghaladta a 70%-ot (a férfiaknál 70,9%, a nőknél 70,7% volt). Láthatjuk tehát, hogy az ukrajnai nyugdíjreform még teljes sikere esetén sem repít bennünket Európa élvonalába a nyugdíjainkat tekintve.

Az ukrán szolidáris rendszerben, ahol 11,4 millió nyugdíjast kell eltartania körülbelül 12 millió járulékfizetőnek, a mostani 18,4%-os járulékszint mellett (ennyi folyik be jövedelmünk után a 22%-os egységes társadalombiztosítási járulékból a Nyugdíjalapba) a deficitmentes helyettesítési arány átlagosan nem haladja meg a 20%-ot. A jelenlegi 3200 hrivnyás minimálbért figyelembe véve ez körülbelül 640 hrivnyás átlagnyugdíjat jelentene. Látható, hogy még a jelenlegi, meglehetősen nyomorúságos kifizetések is meghaladják a 20%-ot, és ebből adódik a Nyugdíjalap hiánya, amit a költségvetésnek kell állnia, amennyiben el akarja kerülni a kormány, hogy végérvényesen összeomoljon a nyugdíjrendszer.

Hogyan lehetne pótolni a hiányt? Mindenekelőtt a társadalombiztosítási járulék emelésével, ám ez az ukrajnai jövedelmi és politikai viszonyok mellett elképzelhetetlen. Így nem marad más hátra, mint hogy az ukrán polgárok egyrészt később menjenek nyugdíjba (vagyis hosszabb ideig dolgozzanak, és rövidebb ideig kapjanak nyugdíjat – ezt igyekszik elérni a szolidáris rendszer mostani átalakítása), másrészt a felhalmozó rendszer bevezetésével mégiscsak rávegyék őket, hogy kevesebbet költsenek a jövedelmükből, és többet tegyenek félre öreg napjaikra.

Csakhogy a felhalmozó rendszer lényegesen különbözik a szolidáristól. A szolidáris rendszerben a biztosítással rendelkező személyek nyugdíjáért és annak mértékéért a Nyugdíjalapot kezelő állam vállal felelősséget, míg a felhalmozó rendszerekben rendszerint nem létezik garancia a nyugdíjra és annak mértékére. Más szóval, az utóbbi esetben a pénzügyi kockázatot a résztvevőknek kell vállalniuk.

A szolidáris rendszerben a nyugdíjat a biztosítási idő hossza és a jövedelem nagysága alapján számítják ki, vagyis nem függ közvetlenül a befizetett járulék összegétől. E rendszer sajátossága, hogy a nagyobb jövedelemmel rendelkezők ugyan nagyobb nyugdíjat kapnak a kisebb keresetűeknél, ám a korábbi bérükhöz viszonyított helyettesítési arány náluk alacsonyabb lesz, mint a kisebb keresetűek esetében.

Ezzel szemben a felhalmozó rendszerben a nyugdíj összege alapvetően attól függ, hogy mekkora összeget és milyen gyakorisággal fizet be a biztosított személy, illetve milyen sikerrel fektette be az adott nyugdíjalap ezt a pénzt.

Tisztában kell lenni azzal, hogy egy állandóan változó világban semmilyen nyugdíjrendszer nem garantálhat előre megjósolható jövedelmet a nyugdíjasok számára. A kérdés az, hogy a létező rendszerek közül melyik jár kisebb kockázattal és ígér magasabb jövedelmet a nyugdíjas évekre.

Az ukrajnai szolidáris rendszer tervezett reformja például egy bizonyos átmeneti időszakot követően 35 évben szabja meg a teljes nyugdíj folyósításához szükséges biztosítási időt. A 2016-ban a nyugdíjkorhatár elérése miatt nyugdíjba vonulók között 24% rendelkezett 15–25 év, 34% 26–35 év, s 42% 35 év feletti biztosítási idővel. Úgy tűnik, a jövőben a lakosság egy jelentős része lemondhat a korai nyugdíjazásról.

Ugyanakkor a nemzetközi tapasztalat azt mutatja, hogy a felhalmozó rendszer sem hibátlan. Például a chilei rendszer bevezetésekor, 36 évvel ezelőtt 70%-os helyettesítési arányt ígértek 30 év rendszeres járulékfizetés és a nyugdíjalapok évi 4%-os befektetési nyeresége esetén. Ezzel szemben 2016-ban a felhalmozó rendszerből folyósított nyugdíjak átlagosan 315 dollárt tettek ki, ami 18%-kal maradt el a minimálbértől (384 USD), a nyugdíjak 40%-a pedig a létminimumot sem érte el.

(zn.ua/pravda.com.ua/zzz)