Serfőző Simon: Nagyon messze
Csoóri Sándor 85 éves
Valaki beszélhetett hozzá,
még ama régi
otthoni időkből,
aki sovánnyá nyúzva a szűkösségtől
talán Zámoly
egyik megvénhedett
kerítése mellől szólíthatta meg,
helyettünk arra figyelt inkább.
Vagy valamely világvégi fán károgó
loboncos szél érdekelte,
képzeletében azt hallgatta,
mit kiabálhat feléje?
S míg átbotolt közöttünk
a tortás asztalhoz,
hol járhatott,
merre, melyik kátyús tanyán?
Ahol az udvari vályút,
mint nyitott koporsót
– elhunyt árnyék feküdt benne –
állták körül a fejkendős fák.
Mit észlelt tekintete,
amely néha felénk világított?
Bedűlt pajtákat a láthatáron?
Arcunk helyett
kvazárokat elsuhanni
az odakinti sötétben?
Ha köztünk volt is,
tőlünk nagyon messze,
mintha lett volna már egy
másik térben,
időkön túli időkben.
Szemébe látva
mintha elláttam volna
a végtelen túlvilágba.
Csoóri Sándor egy éve, 2016. szeptember 12-én hunyt el, nyolcvanhat esztendős korában. De már évekkel előtte nem vett részt az irodalmi életben, még az általa alapított folyóirat, a Hitel munkájában sem. Állítólag nyolcvanévesen azt kérdezte – félig komolyan, félig játékosan – az őt ünneplő kollégáitól és barátaitól, hogy vajon mi jöhet ezután. Akkor még senki sem tudta, hogy „a szenvedés és a hanyatlás” következik, amint azt a Hitelben megjelent nekrológ írója, Papp Endre állapítja meg.
De, nézzük csak, Serfőző Simon is valami hasonlót mond az itt olvasható költeményében, amely Csoóri Sándor nyolcvanötödik születésnapja alkalmából íródott. Már ekkor is érezték „a tortás asztal” körül állók, hogy az ünnepelt inkább csak testben van jelen. „Ha köztünk volt is, tőlünk nagyon messze, mintha lett volna már egy másik térben, időkön túli időkben” – írja a születésnaposra visszaemlékező költő.
Papp Endre pedig, többek közt ezt írja még a nekrológban: Csoóri Sándor közelében mindig érezni lehetett „azt a hol szédítő, hol csábító magasságot, mely azzal az érzéssel töltött el: világot teremtünk, s valami rajtunk túlmutató, egész valónkat izgalomban tartó, grandiózus vállalkozásban veszünk részt – a magyar irodalomban”...
Penckófer János