Babits Mihály: Aestati Hiems

2017. szeptember 13., 10:00, 870. szám

Elszállt a nyárnak utolsó viharja,

nyúlt jegenye szomjasan andalog,

sárgulva rogynak árva kazalok,

sárgul a nyírott róna törpe sarja.

 

A gép a búzát álmosan hadarja,

szíján suhogva vaskerék forog;

unt hő az égből lankatag csorog,

s a földet már az őszi érc kaparja.

 

S az őszi szél is nemsokára nyalja

s tétúl üres marékkal kavarog;

horgolva űzik csókák, karvalyok.

 

Múl a szüret, fonnyad a róna tarja;

tanyában járja alsós és tarokk;

s az élet emlékét a hó takarja.

 

 

 

Mindenekelőtt és gyorsan a vers címéről: az „Aestati Hiems” azt jelenti szoros fordításban, hogy „nyárra tél”. És ha nem akadunk fenn azon, hogy miért volt szükség latin nyelvű címet adni egy ilyen egyszerű, tájleíró versnek, akkor a költemény élvezetét 2017-ben sem akadályozza meg semmi. Legfeljebb a „tétúl” szavunk – hogy egy ilyen régies alakot használ a költő –, vagy mondjuk a „tanyában járja alsós és tarokk” sor, a költemény utolsó versszakában. Viszont, ha kicsit belegondolunk, ha nem sietünk túlságosan, akkor az „alsós” és a „tarokk” egyértelműen elárulja, hogy kártyázásról van szó.

De miről is szól egészében ez a rövid költemény, melyet formaművészeink közül az egyik legnagyobb alkotta? Hát a címe pontosan elmondja. A nyárra – a szépségre, az életre – mindig elkövetkező télről – az elhervadásról – szól a vers. A mű alaposabb értelmezői megegyeznek abban, hogy az Aestati Hiems – a „nyárra tél” – az elmúlás gondolatát is természetesen foglalja magába, ám ennél mégis többet mond. Végső soron „az örök körforgás” lehetett a vers motiválója, hogy ami egyszer elmúlik, az más formában, de végül mégis újra feltűnik.

A vers formája szonett, ezért külön érdekes, ha felidézzük, mit mond a Mester a szonettformáról: „Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség / és szenvtelen, csak virtuozitás. . . / ez nem költészet; de aranyművesség! / s bár nem őszinte, nem komédiás”

Penckófer János