Interjú Jónás Gabriella és Dóczy Péter színművészekkel

„Nem az a magyar, akinek a nagyapja magyar volt, hanem akinek az unokája is az lesz”

2017. szeptember 23., 19:08, 871. szám

Az elmúlt hetekben vidékünkre látogatott a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház, amiről korábbi tudósításunkban olvashattak. A társulat különlegessége, hogy nemcsak vajdasági, de anyaországi színészek is játszanak benne. Beregszászi vendégszereplésük alkalmával sikerült személyesen is két színművészükkel beszélgetnem, akiket a színházról, előadásokról és a kisebbségi létről kérdeztem.

­Hogy pontosan kikről is van szó?

Jónás Gabriella színművészről, az Újvidéki Művészeti Akadémia beszédtechnika-tanáráról, aki 1974-ben szerződött a Szabadkai Népszínházhoz, valamint Dóczy Péter színművész-rendezőről, az Ars Sacra Fesztivál külföldi nagykövetéről, aki többek között volt a Miskolci Nemzeti Színház tagja, a Kisfaludy Színház tagja, sőt a Nemzeti Színházban is dolgozott. Szilágyi Domokos-estjével bejárta Amerikát, de talán sokan a tévé képernyőjéről is ismerik, híres szerepe Lux Endre a Jóban Rosszban című tévésorozatból.

– Hogyan kerültek kapcsolatba a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház társulatával?

Dóczy Péter: 2011-ben felkértek, hogy készítsek Gyulán egy monodrámát, és Andrási Attilát választottuk rendezőnek, aki akkor a Magyarkanizsai Udvari Színház vezetője volt. Jó kapcsolat alakult ki közöttünk a darab rendezése alatt. Engem nagyon régóta foglalkoztat a határon túli magyarság helyzete. 1986-ban csináltam egy olyan előadást, amellyel Európát és Amerikát is bejártam. Nagyon foglalkoztat a megmaradás, hogy hogyan tud megmaradni „farkas”-környezetben egy nép, amelynek az identitása mélyről fakad. Ennek a színháznak az a feladata, hogy a határon túli közösségeket egybetartsa, megerősítse abban, hogy egyek vagyunk, ha fizikálisan nem is, de kulturálisan mindenképpen összetartozunk.

Jónás Gabriella: 1986-tól eredeztetünk egyfajta munkakapcsolatot Andrási Attilával. Én akkor már a Szabadkai Népszínházban dolgoztam. Aztán teltek-múltak az évek, kitört a jugoszláv polgárháború, eltelt jó néhány év, amikor az egyik végzős osztály, amelyet én is tanítottam, a Zentai Kamaraszínházban bemutatta a vizsgaelőadását. Ezt az előadást megnézte Attila is, és onnan indult újra a kapcsolat. Ettől kezdve folyamatosan együtt dolgozunk, és Péterrel is így ismerkedtünk meg, azóta pedig már folyamatos az együttműködésünk, hiszen több előadásban is dolgozunk együtt.

­– Szó volt arról, hogy az udvari kamaraszínház missziója a határon túli magyarság szolgálata, s ennek kapcsán identitáserősítő előadásokat készítenek. Mennyivel másabb egy ilyen tematikájú előadást az anyaországban és a határon túl játszani?

J.G.: Azt gondolom, hogy ezek a dolgok hiánypótlóak. Hiszen annyira hiányos volt a történelemtanítás, hogy az emberek sokszor ráeszmélnek, rádöbbennek dolgokra. Lehet, hogy mondjuk az anyaországban sok esetben nem tudnak olyan mélyen azonosulni érzelmileg az adott történetekkel, de mindenképpen hatással vannak rájuk.

D.P.: A mai fiatalok közül nagyon kevesen tudják azt például, hogy 1945-ig Kárpátalja Csehszlovákiához tartozott. Azt gondolom, hogy az előadások által az anyaországi magyar közönség is olyan történelmi részleteket tudhat meg egy-egy személyes sorsból vagy családok története által, amelyek nekik is mélyebb betekintést nyújtanak az adott korba.

– ­Beregszászba két előadást hoztak, a Kié ez az ország? és a Fehér Szarvas című darabokat. Hogyan látják a történetekben rejlő üzenetek mai aktualitását?

J.G.: Számomra a család mindennek a kiindulópontja, ahol meg lehet nyugodni, ahol föl lehet építeni bármit. Sajnos, a történelem során nagyon sokszor kerültek családok olyan helyzetbe, hogy akarva-akaratlanul szétválasztották őket. A Kié ez az ország? egy család történetét dolgozza fel, amelynek tagjait elszakítják egymástól. Amikor a jugoszláv polgárháború kitört a '90-es években, akkor budapesti születésű lévén az volt a legtermészetesebb számomra, hogy a 16 éves fiamat kocsiba tettem, felvittem édesanyámhoz, és ott folytatta a középiskolát. Évekre szakadt el apa és fia egymástól, mert a gyerek nem jöhetett haza Szabadkára, az apja meg nem léphette át a határt, mert katonaköteles volt. Azt gondolom, hogy a mai nemzedék is talál kapcsolódási pontot.

D.P.: A hit és a kitartás kérdése nagyon fontos pont a darabban. Én egy református lelkészt játszom, aki próbálja megtartani a gyülekezetet, hogy ne térjen át az ortodox román vallásra, mert attól még csak a földje marad meg, az embersége, az emberi valósága nem. Szerintem a kitartást és a megmaradást erősíti azokban az emberekben, akik talán a történelmi részét nem is nagyon értik.

– Hogyan látták a kárpátaljai közönséget?

J.G.: Fantasztikus közönség volt, szinte tapintani lehetett a színpadról a figyelmüket, a koncentrációjukat, ahogy együtt éltek a szereplőkkel. Minden olyan városban, ahol működő színház van, ott egészen más a közönség.

D.P.: Nagyon nagyra becsülöm az itteni színészeket, hogy ilyen körülmények között is itt tudnak játszani és dolgozni. Le a kalappal előttük! Nagyon szeretek úgy játszani, hogy egy térben vagyunk a közönséggel, sokkal könnyebben lehet bevonni őket az előadásba. Ez a közönség érezhetően színházba járó közönség volt. Ez mindenhol nagy érték, mert komoly színházi előadásokra azért máshol is keresni kell a megfelelő közönséget, amely kinyílik és együtt él a darabbal.

– Tudnának mesélni egy kicsit a magyarkanizsai társulatról?

J.G.: Ez egy olyan színház, amely nem rendelkezik állandó társulattal, egy-egy előadásra szerződteti az igazgató a szereplőket. Andrási Attila igyekszik megtalálni a megfelelő személyeket az adott figurára. Tulajdonképpen ez egy jó formáció. Két évtizedig dolgoztam egy olyan színháznál, amelynek állandó társulata volt, mindent tudtunk egymásról, már annyira ismertük egymást, hogy amikor megláttuk a szereposztást, már tudtuk, milyen lesz az előadás. Itt viszont folyamatosan jönnek új arcok, és ez izgalmas. Sok fiatal kollégával tudunk együtt dolgozni, ami nekem is segít abban, hogy folyamatosan megújuljak. Hiszen a színház is egy élő szövet, és a fiatalok adják meg az új gondolkodásmódját, lüktetését.

– Ha jól tudom, most egy körút keretében kerültek ezek az előadások hozzánk.

D.P.: Júniusban kezdődött ez a turné Erdélyben, ahol egy hétig voltunk. Bemutattuk Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Mikházán és Kovásznán a darabokat. Ez a színház nagyon sokat turnézik a határon túli területeken. Novemberben a Felvidék is sorra kerül majd. A cél az, hogy még inkább végigjárjuk a határon túli területeket. Természetesen az anyagi lehetőség az, ami sok esetben korlátoz bennünket.

– Kimondottan erős magyar nemzeterősítő előadásaik vannak. Szándékos ez?

D.P.: Nincsenek könnyebb tematikájú előadásaink, ha erre gondol. Ez egy történelmi színház, amelyben erős témákat boncolgatunk, a magyar történelem olyan korszakából, amiről keveset tudunk, ez Trianon és a Trianon utáni állapot.

J.G.: A rendező azt szokta mondani, hogy a jelenünket eredményező történelmi múltunkat mutatjuk be. Ezért mindig olyan történeteket vesz elő, amelyekben olyan történések voltak, amelyek azt eredményezték, hogy most ott tartunk, ahol tartunk.

– Érdekes, hogy sok hasonlóságot lehetett felfedezni az elnyomó állami vezetőségeknél, legyen az szovjet, román vagy épp más.

D.P.: Nagyon céltudatosak voltak ezek az intézkedések mindenhol a kisebbségek ellen. A kultúráját szétzúzni, az anyanyelvét megszüntetni, hogy ne is gondoljon arra, milyen gyökerekkel rendelkezik. A legborzasztóbb az ebben, hogy Európa ehhez asszisztál. Ha egy másik nemzettel történik meg ugyanez, akkor lázadoznak, de amikor velünk történik mindez, akkor hallgatnak. Amikor a kisebbségek részarányát átrendezték szülőföldjükön, akkor sem történt semmi. Az osztálytársam nagyapja katona volt, ők nem engedték ki Sopront a kezükből: mert ezt a várost is át akarták csatolni, és így lett ott népszavazás. Ausztria ugyanolyan háborús vesztes volt, mint Magyarország, mégis elvették Burgerlandot. A franciák, németek és angolok nem akartak egy erős közép-európai államot.

– Mi az üzenetük a kárpátaljai magyarság számára?

D.P.: A magyar anyák szüljenek minél több magyar gyereket a magyar férjüktől, és meg fog változni a helyzet.

J.G.: Nem az a magyar, akinek a nagyapja magyar volt, hanem akinek az unokája is az lesz.

VE