Tompa Mihály: A madár, fiaihoz
Száraz ágon, hallgató ajakkal
Meddig ültök, csüggedt madarak?
Nincs talán még elfeledve a dal,
Melyre egykor tanítottalak?!
Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő
A víg ének s régi kedvetek:
Legyen a dal fájdalmas, merengő,
Fiaim, csak énekeljetek!
Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken
Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:
S ti hallgattok? Elkészültök innen?
Itt hagynátok bús anyátokat?!
Más berekben másképp szól az ének,
Ott nem értik a ti nyelvetek...
Puszta bár, az otthonos vidéknek,
Fiaim, csak énekeljetek!
Hozzatok dalt emlékül, a hajdan
Lomb- s virággal gazdag tájirúl;
Zengjétek meg a jövőt, ha majdan
E kopár föld újra felvirúl.
Dalotokra könnyebben derül fény,
Hamarabb kihajt a holt berek;
A jelennek búját édesítvén:
Fiaim, csak énekeljetek!
A bokorban itt az ősi fészek,
Mely növelte könnyű szárnyatok;
Megpihenni most is abba tértek,
Bár a fellegek közt járjatok!
S most, hogy a szél összevissza tépte:
Úgy tennétek, mint az emberek?
Itt hagynátok, idegent cserélve...?
– Fiaim, csak énekeljetek!
A kereken kétszáz évvel ezelőtti – tehát az 1817-es – esztendő különleges a magyar irodalomban abból a szempontból is, hogy Arany Jánoson kívül Tompa Mihály is ekkor született. Egész pontosan: 1817. szeptember 28-án.
Tompa Mihályt kezdetben a magyar irodalmi tudat egyenesen a két jó barát, Arany János és Petőfi Sándor mellé helyezte méltó harmadikként, hogy ők hárman és együtt képviselik legjobban a népi költészetet. Később lett csak nyilvánvaló, hogy hármójuk közül – a két jó barát és költőóriás mellett – Tompa Mihály legfeljebb amolyan szerény harmadik lehet. Ma már viszont sokkal inkább az a nézet válik elfogadottabbá, miszerint Tompa Mihály saját értékét nem szükséges sem Petőfi „tüzével és eredetiségével”, sem pedig Arany „alkotó hatalmával és művészetével” összemérni.
Például A gólyához vagy A madár, fiaihoz című, itt olvasható költeménye örökbecsű értéke a magyar irodalomnak. Tompa Mihály költői hivatását leginkább a forradalom és szabadságharc után, tehát az 1850-es években teljesítette be, mikor „az elnyomott nemzet hangulatát lírikusaink közt ő fejezte ki a leghívebben”…
Penckófer János