Selejtezővadászat, dúvadkilövés, a vadállomány vérfrissítése

Vadgazdálkodás nálunk – és csak egy kicsivel nyugatabbra

2017. október 22., 17:12, 875. szám

Vadgazdálkodás Ukrajnában, s ezen belül szülőföldünkön is létezik. Ám hogy milyen alacsony színvonalon működik, arra csak akkor döbben rá egy kárpátaljai vadász, ha kapcsolatba kerül nyugati szomszédaink vadásztársaságaival, és leméri a vadgazdálkodás terén megnyilvánuló ordító különbségeket. Kész Attila, a Verbőci és Feketepataki Vadásztársaság elnöke is magyarországi, illetve felvidéki vadászatai során szembesült a ténnyel: mennyire elmaradottak vagyunk mi ezen a területen (is) Közép-Európától...

– Már gyermekként érdekelt a vadászat, felnéztem a vadász­emberekre, s 15 évesen abban a megtiszteltetésben részesültem, hogy zöldfülű kiskamaszként részt vehettem (de természetesen csak csendben meghúzódva) egy vadkanvadászaton. 2004-ben aztán sorai közé fogadott a Verbőci és Feketepataki Vadásztársaság, melynek négy év múltán a vezetője is lettem – meséli Kész Attila. – Tavaly azután felvettem a kapcsolatot egy jelentős területtel rendelkező magyarországi vadásztársasággal, s meghívásukra az idén, január 13-án (épp a születésnapomon) részt vehettem egy ottani selejtezővadászaton, ahol is kilőttem életem első dámvadját.

– Elmagyarázná, mi is az a selejtezővadászat?

– Hogyne. A vadásztársaság által alkalmazott, s annak területét napi rendszerességgel, terepjárón bejáró vadőr – írásba foglalva – bejelenti, hány gyengébb fizikumú, kisebb növésű fiatal őz-, gímszarvas-, illetve dámvadpéldányt figyelt meg, és kilöveti azokat, hogy ne adhassák tovább rossz génjeiket, s így minél egészségesebb legyen e vadak állománya. Februárban azután részt vehettem egy újabb selejtezővadászaton, az idei szarvasbőgéskor pedig, egy szeptemberi vadászaton leterítettem életem első, páros hatos agancsú gímszarvasbikáját. Most, októberben pedig – a dámvadak barcogásakor (ami a gímek szarvasbőgésének felel meg) – meghívtak dámvadra vadászni. Időközben egy ugyancsak nagy területen tevékenykedő felvidéki vadásztársasággal is kapcsolatba kerültem, ott is vadásztam, s megismerkedtem az ottani magas színvonalú vadgazdálkodással.

– Miben nyilvánul meg a magas színvonal?

– Sok mindenben. Van például egy normatíva, s ennek alapján lövik ki a gímszarvasbikákat. A szebb, nagyobb, értékesebb példányokat addig hagyják fejlődni, míg agancsuk el nem éri a 11-12 kg-os súlyt, amikor már aranyérmes agancsú bikáknak minősülnek, s csak akkor engedélyezik a kilövésüket. Nagyobbrészt pedig német és osztrák vendégvadászoknak adnak lehetőséget a leterítésükre, akik szép pénzt fizetnek ezek, illetve más vadak lelövéséért. A vadásztársaságok azután az így befolyt jövedelemből, valamint az állami támogatásból fenn tudják tartani magukat. Jellemző adatok, hogy az említett felvidéki vadásztársaság területén a nyugat-európai vendégvadászok 300 eurót fizetnek egyetlen vadkan kilövéséért. Egy aranyérmes agancsú gímszarvasbika leterítéséért pedig Magyarországon akár 2,5 millió forint, Szlovákiában pedig kb. ugyanennyi forintnak megfelelő euró bevételt is elkönyvelhetnek. Bevételeiknek köszönhetően a társaságok vadőröket tudnak alkalmazni, egy-másfél ezer hektáronként egyet-egyet, Magyarországon havi 300 ezer forint, míg Szlovákiában 1500 euró fizetés mellett. Ezenkívül szolgálati terepjárót is kapnak, és a szükséges üzemanyagot is biztosítják a számukra, hogy napi rendszerességgel bejárják a területüket, és a fentebb említett felmérések mellett igyekeznek kilőni a dúvadakat (rókákat, kóbor kutyákat és macskákat). Januárban pedig, amikor megkezdődik a rókák párzási idénye, kezdetüket veszik a rókavadászatok. Kotorékebekkel – elsősorban jagd terrierekkel, drótszőrű tacskókkal, foxterrierekkel – kiugrasztják a kotorékokból a rókákat, melyeket aztán a vadászok igyekeznek puskavégre kapni, de előfordul, hogy maguk a kotorékebek végeznek velük.

Emellett vércserékkel újítják fel a vadállományokat, ami azt jelenti, hogy az egymástól távolabb tevékenykedő vadásztársaságok kicserélik az általuk befogott vadakat, például a fent említett magyarországi társaság évi szinten több ezer vadnyulat, fácánt és vadkacsát hozat a területére, de gímszarvasokat és dámvadakat is vásároltak már, s így elkerülik a beltenyészetek kialakulását. És ugyanez folyik a Felvidéken is. Természetesen évtizedes munkával érték el azt, hogy a vércserék, a vadvásárlások, a selejtezővadászatok révén kitűnő vadállományokkal rendelkeznek, és az a tény is a vadgazdálkodás ottani fejlettségét jelzi, hogy arányaiban háromszor annyi eleséget tudnak kihelyezni telente az etetőkbe, mint mi, s természetesen, több etetővel is rendelkeznek.

– Önök itthon milyen színvonalú vadgazdálkodást tudnak megvalósítani?

– Mi is megtesszük, ami tőlünk telik, vadásztársaságunk tagjai telente fejenként kétszáz kilogramm kukoricát kötelesek beadni a vadak etetésére, s ha keményebb a tél, még többet. Ugyanakkor nem telik rá a pénzünkből, hogy vadőrt alkalmazzunk, aki naponta bejárná a területünket, hogy a szolgálati terepjáró és az üzemanyag biztosításáról már ne is beszéljünk. Így pedig nem tudunk kellőképp védekezni a dúvadak ellen. Ahhoz pedig túlságosan leterheltek vagyunk a mindennapi munkáinkkal, hogy napi rendszerességgel bejárjuk a területünket, és minél több rókát, kóbor kutyát és kóbor macskát kilőjünk ott. Pedig Verbőcön és a közigazgatásilag hozzá tartozó Feketepatakon éjjelente már portákra is beosonnak a rókák, s idén nyáron 190 tyúkot és 30 libát vittek el…

– Mit tudnak tenni a rókaállomány csökkentéséért?

– Mivel az első idei vadászaton kiderült, hogy nagyon túlszaporodtak a rókák (hármat sikerült is leterítenünk), ezért megbeszéltük a vadásztársaimmal, hogy az október 1-től december utolsó vasárnapjáig tartó fácánvadászati idény alatt a fácánvadászatot összekapcsoljuk a rókák kilövésével, s igyekszünk minél több ragadozót puskavégre kapni. A jövő év januárjában pedig felkutatjuk a kotorékaikat, hogy minél több felnőtt példánnyal végezzünk. S mivel egyikünknek sincsenek kotorékebei, ezért a januári rókavadászatra meghívtam egy másik vadásztársaság egyik, kotorékebekkel is rendelkező tagját.

– Miként igyekeznek fellépni a kóbor kutyák és macskák ellen?

– Minden évben, aratás után, amikor ezek a dúvadak már nem tudnak jól elrejtőzni a gabonatáblákon, hetente 2-3 vadászunk bejárja a területünk nagyobbik részét képező szántóföldet (emellett csak két kisebb erdőrész tartozik a vadászterületünkhöz), és igyekeznek minél több kóbor kutyát, macskát kilőni. Sajnálatos dolog, hogy csak ennyit tudunk tenni a vadállományunk védelméért, de amit megtehetünk, azt megtesszük.

– És a vadállomány fejlesztése érdekében nem lehetne vércserét alkalmazni?

– Ha a rókák számát lecsökkentjük, akkor a vadállomány – mivel rugalmas, és ki tudja használni a kedvezőbb helyzetet – vércsere nélkül is fel tud fejlődni egy elég erős szintre. Jó lenne, persze, a vércsere is, és bár tudtommal Kárpátalján sehol sem foglalkoznak vele, kellő utánajárással éppenséggel meg lehetne valósítani. Már az is jó lenne, ha legalább évente húsz vadnyulat befognánk és kicserélnénk megyénk valamelyik, tőlünk távolabbra eső vadásztársaságával.

Lajos Mhály