József Attila: Ősz

2017. október 25., 10:44, 876. szám

Tar ágak-bogak rácsai között

kaparásznak az őszi ködök,

a vaskorláton hunyorog a dér.

 

Fáradtság üli a teherkocsit,

de szuszogó mozdonyról álmodik

a vakvágányon, amint hazatér.

 

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb

tollászkodik és hosszan elborong.

A kövön nyirkos tapadás pezseg.

 

Batyuba szedte rongyait a nyár,

a pirosító kedvű oda már,

oly váratlanul, ahogy érkezett.

 

Ki figyelte meg, hogy, míg dolgozik,

a gyár körül az ősz ólálkodik,

hogy nyála már a téglákra csorog?

 

Tudtam, hogy ősz lesz s majd fűteni kell,

de nem hittem, hogy itt van, ily közel,

hogy szemembe néz s fülembe morog.

 

 

Számos szerzőnk életművével kapcsolatban bizonyul hasznosnak az a hozzáállás, hogy a művészeket sose ítéljük meg politikai vonzódásuk szerint. Nincs ez másként József Attila esetében sem. Ha abból indulnánk ki, hogy költőnk igencsak vonzódott a szocialista és szociáldemokrata eszmékhez – és ennek nem egy művében hangot is adott –, akkor sokan még az olyan ártatlan verseket is mellőznék talán, mint az itt olvasható Ősz.

És úgy sokat vesztenénk. Mert nézzük csak meg: az Ősz egy igazán szépen hangzó, érzékletesen felépített, egyértelműen esztétikai tapasztalatban részesítő mű, melyet az érett, a kiteljesedett költő jegyez. A vers 1935-ben született, két évvel a szerző halála előtt, megelőzve olyan nagy költeményeket, mint a Levegőt!, a Kései sirató vagy A Dunánál.

2017 őszén a Nemzeti Könyvtár nevű sorozatban több klasszikus, minden tekintetben elismert, nagy művészünk mellett, számos olyan szerzőnk is helyet kapott, akiket kimondottan az a hozzáállás segített a megjelenéshez, miszerint „az írót íróként kell megítélni, és nem politikusként”…

Penckófer János