Szabó Lőrinc: Pannón ősz

2017. november 1., 10:22 , 877. szám

Ősz van, a régi, a tavalyi ősz,

s e furcsa ősz egészen megbűvölt.

Tetszik nekem. Szétnézek, látom a

roppant hervadást, de nem keserít,

és nem bánom, hol végzem utamat.

Nem értem a világot; azt hiszem,

nincs célja; – mért is volna? – és ami

értelmet magam képzelek belé,

sose több, mint maga a létezés.

Ősz van… Szép ősz… A jókedvű rigók

torkából még az augusztus rikoltoz

s itt-ott nagy lepkék villognak: olyan

egy a születés és az elmúlás,

mintha csak ruhát cserélne a Föld,

mintha a csere volna csak örök…

Ősz van… Nem az ősz: az benne a fontos,

hogy van!… A szél könnyelmű suttogása

ős legendákra tanítja az erdő

figyelmes bokrait és századok

óta köztünk kísértő szellemek

fájdalmát-örömét mesélgeti…

Ősz van!… Az évek szele csöndesen

hordja a sírokra a feledést…

Párás a fény… Szárazabb zajjal csúsznak

egymáson a tó hullámai… De

fáradhatatlan felhők görgetik

az égen lomha lavináikat…

Ősz van! Szép ősz!… Ősz minden változás:

szent dolog az ősz! – kiáltom, s íme,

sziklasötét barlangja hűvöséből

előbúvik a szakállas szatír

s a napsütötte pannón dombokon,

barátként mellém heveredve, némán

hallgatja az öregedő napok

lombzörgető, fáradt lépéseit.

 

 

Szabó Lőrinc Pannón ősz című verse igen gazdag költemény. Például lenyűgöző, hogy egyszerű, mondhatni hétköznapi használatú szavakkal is milyen mély filozófiai tartalmakat tud közvetíteni.

Már a legelső gondolati egységében – sőt már a legelső sorban – feltűnik ez a különlegessége. Az a helyzetkijelölés, miszerint „ősz van, a régi, a tavalyi ősz”, egyszerre utal a múlt és jelen idő egységére, illetve arra a jellemző emberi érzékelésre, hogy hiába élünk az örök jelenben, huzamos ideig sosem tudunk abban tartózkodni. Jelenünket emlékeink (a múltunk) és elképzeléseink (a jövőnk) egyszerre és folyton formálják. Az pedig már egészen messzire vinne, ha e gondolati egység végén álló érzelmi vonatkozást is kiemelnénk, hogy tudniillik az ősz, e „roppant hervadás” nem keseríti el a versbeli beszélőt. Mert micsoda mély tartalom az, ha derűvel, bölcsen tudja szemlélni az ember, hogy „születés és elmúlás” „egy”, vagyis hogy e kettő valójában nem választható szét.

És arról is külön, hosszan lehetne beszélni, hogy ez az általános emberi létfilozófia vajon miért „pannón ősz”, és miért ez a „pannon” jelző. A „sziklasötét barlangja hűvöséből” előbúvó „szakállas szatírban” vajon mi a „pannóniai” szatírság?...

Penckófer János