Bobory Zoltán: Víz-metafora – 1957

2017. november 8., 11:29, 878. szám

(nagyapáink emlékére)

 

Csörgedezünk, csörgedezünk, Elvtárs? –

mondta titkár elvtárs a hosszú asztal végén,

alig látható s hallható távolságból…

 

Tudja, Elvtárs, nekünk rohanó víz kell!

Mi az hogy marad…? – félelmetes folyó,

zavaros, hömpölygő, a követ vigye csak el.

 

Mi nem érünk rá csak úgy folydogálni,

álszent, csillogó víztükörrel a felszínen;

nekünk partot kell szakítani, Elvtárs!

 

Meg vagyunk értve? – ajánlom, Elvtárs!

Mert a sekélyes, gyáva folydogálás

nem jó semmire, nem kooperatív, Elvtárs!

 

Olyan legyen, mint az eszme! Duzzasztani,

duzzasztani! Energiát a dolgozó népnek,

Elvtárs! – Ne nézzen rám olyan hülyén!!!

 

Maguk csak úgy tekeregnek céltalan,

öntözgetik a kispolgári kis kertjeiket,

miközben mi a természetet formáljuk!

 

Mert mi tudjuk, Elvtárs, mi egyesültünk.

Vigyázat, Elvtárs, mi ki is tudunk törni,

zúgva, bőgve, ahogy azt már megírtuk…!

 

Na, hozza bátran ide a kérvényt, Elvtárs!

Meglátjuk, kapnak-e vizet ott a falu végén.

A közösben lesz…! Na, igyon egy pohárral…

 

 

Egy nagyszerű költemény Bobory Zoltántól! A Víz-metafora – 1957 káprázatosan pontos megragadása annak a helyzetnek, mikor a „mindenható” szerepében tetszelgő hivatalnok, a „titkár elvtárs” fogadja az egyik helybeli lakost, aki kérvénnyel érkezett, hogy szeretnének vízhez jutni a faluvégi lakosok.

A szocialista-kommunista társadalmi berendezkedés időszakában vagyunk. A címben szereplő dátum egészen pontosan mutatja, hogy a forradalom és szabadságharc vérbefojtását követő évben. Mélyen tragikus tehát a helyzet, de ahogyan szerzőnk elénk tárja ezt a furcsán eszes monológot, az bizony tragikomikus. Felidézi Wass Albert Üzenet haza című híres költeményét, melynek strófavégi ismétlése „a víz szalad, a kő marad”, felidézi Petőfi Sándor A Tisza című versét a „zúgva, bőgve” szavakkal, de még a híres Kommunista kiáltványra is utal, mikor azt mondja, „mert mi tudjuk, Elvtárs, mi egyesültünk”.

Ezzel együtt a verset, sajnos, nem értheti mindenki. Ezért a „nagyapáink emlékére” alcím. Aki nem élt az ilyen „képes” beszédű és ilyen alapos „ideológiai felkészültségű” „elvtársak” uralkodása idején, A tanú című, ugyancsak káprázatos filmből értesülhet arról az abnormális korszakról, melyben valóban csak „olyan hülyén lehetett nézni”, ahogyan e versbeli kérvényező néz a „titkár elvtársra”. Vagy, ahogy a filmbeli Pelikán József, a jámbor tekintetű dunai gátőr nézett a felejthetetlenül eszes Virág elvtársra, akitől jól megtanultuk és máig tudjuk: „a nemzetközi helyzet egyre fokozódik”…

Penckófer János