Tévhitek a diótermesztésről

2017. december 6., 08:35, 882. szám

Előző írásunkban a diófajták tulajdonságait taglaltuk, ezúttal azokat a tévhiteket igyekszünk szertefoszlatni, melyekkel leggyakrabban találkozhatunk a diótermesztés kapcsán.

A dió az a gyümölcsfajta, mely majdnem minden családi ház kertjében megtalálható. Éppen ezért szinte mindenkinek van egy „jól bevált módszere” a dió termesztésére, a növénnyel kapcsolatos elképzelések és ítéletek sokszor nemzedékről nemzedékre hagyományozódnak a családban. Nem biztos azonban, hogy a szájhagyomány útján terjedő ismeretek napjainkban is megállják a helyüket, illetve akkor is használhatók, ha intenzív növénytermesztésről van szó.

Íme néhány a leggyakoribb tévhitek közül.

1. A dió magról is örökli jó tulajdonságait.

Sok olyan gazdával találkozom, aki a diót magról szaporítja. Ezzel nincs is probléma, míg fel nem merül az intenzív termesztés gondolata, mivel e szaporítási módszer rengeteg kockázattal jár. Tegyük fel a kérdést: ha magról is megfelelően tudjuk szaporítani a diót, miért használnak az intenzív diótermesztésben mégis oltott facsemetéket? A kutatások és a tapasztalat is azt bizonyítják, hogy a kedvező tulajdonságú fajták magoncai csak 23%-ban öröklik a kedvező tulajdonságokat. Ezért egy kiváló minőségű diófajtának, mint amilyen például a Milotai 10, mely jó télálló képességű, a betegségekkel, fertőzésekkel szemben ellenálló, továbbá megfelelő a virágzási ideje is, magról szaporítás esetén nagy valószínűséggel romlani, gyengülni fognak az említett jó tulajdonságai. Tehát egyértelműen kijelenthetjük, hogy ha dióültetvényt szeretnénk létrehozni, akkor minden esetben oltott diófacsemetét kell telepítenünk annak érdekében, hogy biztonságosabbá tegyük befektetésünket.

2. A dióültetvényt unokáinknak ültetjük.

Mára érvényét vesztette ez az állítás. Egy intenzív ter­mesztés céljából telepített diós esetében a megfelelő fajták megválasztásával és az oltott facsemeték alkalmazásának köszönhetően ültetvényünk a hatodik évben már számottevő termésmennyiséget produkál, a 15. évre pedig teljes termésre számíthatunk.

3. A diófa zárt állományban rosszul terem.

Korábban ezt a jelenséget azzal magyarázták, hogy nagyon fényigényes növényről lehet szó, ám ez tévedés. A kutatók megállapították, hogy a diónak szaporodási önszabályozó képessége van. Ezek szerint, ha a dió nővirágjának a bibéjére több (dió) pollenszem hull, az a virágot „elragyázza”, és az nem hoz termést. Ezt a túlporzást elhárítani zárt diósban csak ismert virágzási idejű hím- és nőivarú klónfajták (Milotai 9, Bonifác) társításával lehet.

4. A kárpáti fajtakör megporzás nélkül is nagy termésmennyiséget produkál.

Sokan úgy tartják, hogy a kárpátaljai fajtakör diófajtáit nem szükséges egymással társítani (vegyesen telepíteni), mivel a bőséges termésmennyiség garantált. Ez azonban tévedés, a mi diófajtáinknál is szükség van a fajtatársításra. A termés mennyiségét befolyásolja a tavaszi virágzáskor tapasztalható időjárás is, tehát a teljes termésberakodottsághoz nem elég egy diófajta pollenje.

5. A kárpáti fajtakörnek nincsenek rossz tulajdonságai.

Ha egy gyümölcsfajta kiváló minőségű gyümölcsöt terem, emellett télálló és ellenálló is, akkor biztos, hogy vannak kedvezőtlen tulajdonságai, hiszen a természetben is működik „a valamit valamiért” elv.

– Első rossz tulajdonsága, hogy a termővessző csúcsrügye a termőrügy. Emiatt terméshozamaival és termőre fordulási idejével is elmarad az oldalrü­gyeiben is nővirágot differen­ciáló diófajtaköröktől.

– Ugyancsak kedvezőtlen tulajdonsága a rövidebb mélynyugalmi idő és az alacsonyabb hőküszöb, így hajlamos a korai tavaszi rügyfakadásra. Ez a termésbiztonság szempontjából nagyon hátrányos, mert csak a kései fakadási idejű fajták képesek elkerülni a tavaszi fagyokat (Milotai 10).

Molnár Ádám