Megjelent Tetyana Literáti Ungvár. Valós történetek című könyve

2017. december 20., 19:00, 884. szám

Múlt héten egy kárpátaljai újságíró, Tetyana Literáti több helyszínen is bemutatta könyvét: kedden a Kárpátaljai Megyei Állami Közigazgatási Hivatal sajtóközpontjában, majd pénteken a Váralja kávézóban. Míg az első egy hivatalos, szűk körű bemutató volt, addig a második rendezvényre a rossz időjárás ellenére nagyon sokan elmentek. A szerző tudatosan választotta a múltidéző, autentikus bútorokkal, tárgyakkal, történelmi plakátokkal díszített helyet.

A bemutatón jelen volt Jurij Livak, a prozahid.com hírportál szerkesztője, akinek az irányítása alatt indult a projekt, és Viktor Braszlavec, a Kárpáti Kiadó igazgatója. A könyv kiadását a megyei költségvetésből finanszírozták, Kárpátalja valamennyi könyvtárába jut belőle, viszont olyan nagy a kereslet a kiadvány iránt, hogy a fennmaradó néhány tucatot szétkapkodták, és a szerző egyelőre díszpéldány nélkül maradt. A tervek szerint újabb 300 példányt nyomnak a város költségén és jövő héten kapható lesz Ungváron a könyvesboltokban.

Az elbeszélések főszereplőinek a leszármazottai közül is többen eljöttek, hogy ezúttal is kifejezzék hálájukat a szerzőnek. Ott volt Fundanics Cyrill, fűszer- és csemegekereskedő, Kohut Voldemar aranyműves, Blazej Jakovlevic cukrász leszármazottja és még sokan mások.

A nagy érdeklődés hátterében az áll, hogy az elmúlt közel 3 év folyamán a prozahid hírportálon és az Uzshorod hetilapban rendszeresen megjelent több mint 150 történetből kerültek ki a régi Ungvárról, az itt élő személyiségekről, az épületek történelméről szóló elbeszélések. Tetyana Literátival a kezdetekről és a tervekről, az elvesztett Ungvárról beszélgettünk, és arról, ami fennmarad az utókornak.

– Honnan jött az ötlet?

– Közel 3 éve indult el az Elvesztett Ungvár projekt, de nem rögtön volt komoly történelmi kutatás. Kezdetben Kobály József és Szerhij Fedaka munkái alapján írtam meg a történeteket, megtűzdelve az idős emberek visszaemlékezéseivel. Ebben nem volt semmi különös. Az igazi kiindulási pontnak azt tekintem, amikor bevettem magam a levéltárakba, fellapoztam a régi újságokat, elkezdtem kutatni, és megértettem, mennyi mindent nem tudunk Ungvárról. Számos történész és újságíró sok éve dolgozik a témában. Nem vagyok történész, az írásaim nem akadémiai anyagok, olyan egyszerű emberek számára íródott publikációk, akik nem merülnek el mélyen a történelemben, viszont érdeklődnek a település múltja iránt.

– Korábban is foglalkozott hasonló tematikával?

– 2005-ben fejeztem be az Ungvári Nemzeti Egyetem újságíró szakát, de már egy évvel korábban, negyedikes diákként dolgozni kezdtem az Uzshorod lapnál. Ott az Ungvár egykoron és most rovatot írtam. Olekszandr Volosin ismert kárpátaljai gyűjtő tulajdonában közel 15 ezer fotó volt. A régi fotók alapján megkerestem és lefényképeztem az épületet, majd röviden megírtam a történetét. 2011-tól a Sztarij zamok Palanok laphoz kerültem, ahol oktatási, honismereti témákkal foglalkoztam.

– Nagyon alapos kutatásokat olvashatunk. Mennyi időt vesz igénybe egy-egy cikk elkészítése?

– Ez nagyon változó. Van olyan történet, mint például a Demeter Zoltánról szóló, amelynek 3 éve nem tudok a végére járni. A városban több helyen láthatjuk az általa készített csatornafedeleket. Megtaláltam, hol volt a gyár, mikor költöztek el, mikor adták el a házat, de Magyarországon elvesztettem a nyomukat. Abban reménykedem, hogy az új ismerőseim közül egyszer felhív valaki, és közli: „Persze, ismerem, a mai napig tartjuk a kapcsolatot...”.

De olyan is előfordul, hogy valaki megkeres, mesél a nagyszüleiről, és pár nap alatt elkészül az anyag.

– Voltak-e nyelvi nehézségek?

– Édesapám magyar, így természetesen tudok magyarul. Ennek nagy hasznát veszem. De még így is akad néha olyan szó a régi újságokból, feljegyzésekből, amelynek a jelentését édesapámtól kérdezem meg. A cseh nyelv hasonlít az orosz-ukránhoz, bár itt is előfordul, hogy szótárhoz folyamodom.

– Egy sikeres cikksorozatból hogyan lett könyv?

– Valójában nem az én ötletem volt, hanem az olvasóké. Úgy gondoltam, hogy még korai egy könyvet megjelentetni, de egyre gyakrabban kérték az ismerőseim. Aztán nemrég valaki azt mondta, időnként érdemes egyszerűen megállni, visszatekinteni, és kiadni az összegyűjtött anyagot. Személyesen választottam ki a 150-ből 30-at, egy képzeletbeli ungvári séta helyszíneit fűztem egy könyvvé. A Zsupanátus térről indulva, a város utcáit bejárva jutunk el a vasútállomásig.

– Lesz-e folytatás?

– Természetesen. Amíg az olvasók kíváncsiak, addig készülnek majd az elvesztett Ungvárról szóló anyagok. És ezek között olyan is akad, amely ma is meglévő épületről szól. Mert az „elvesztett” tág értelemben értendő. A ház áll, de már nem azok lakják, nem az működik benne...

Az a lényeg, hogy maradjon európai szellemű település, ahol mindenki jól érzi magát. Én például Csapon születtem, és csak 2000 óta lakom Ungváron, de annyira közelinek érzem, mintha mindig is itt éltem volna.

Rehó Viktória