Szabó Magda: Karácsony

2017. december 20., 10:26, 884. szám

Oldják iszákjukat a csendesülő,

alacsony fellegek,

omlik az ártatlan, az együgyű hó

a háztetők felett.

A füst elkapja derekát,

együtt forognak,

úgy imbolyodik a világ,

ahogy ők imbolyodnak.

Húzzák már komoly szarvasok

az ünnepet,

szájuk körül az esti pára

s az eltűnt gyermekkor lebeg.

Omlik a hó, ömlik a hó,

nem nézi, hova hull,

csak bámulnak a szarvasok,

szarvukon gyertya gyúl.

Ömlik a hó, omlik a hó,

leng, surrog és kering,

eltemeti a surranó

december lépteit,

meztelen, ezüst lábnyoma

nem villan már sehol,

a szarvas békén lépeget,

bizakodik, dalol.

„Honnan jössz?” – kérdezem a hótól.

„Te hova mégy?” – a hó ezt kérdezi.

Rám néz, én meg rá. Hallgatok.

Mit feleljek neki?

 

 

Érdekes kettősség figyelhető meg Szabó Magda Karácsony című versében. A költemény természetes módon foglal magába néhány olyan elemet, amely egészen mélyen beleivódott karácsony-érzetünkbe, de az úgyszintén megfigyelhető, hogy szerzőnk igyekszik kikerülni minden megszokottságot.

Ahogy mondani és érezni szokás, hogy hóesés nélkül nincs igazi karácsony, úgy kapjuk meg ezt mindjárt a vers elején. Mint a meghittségre hívó csengettyűszó, amely jelzi, pompás díszeiben csillog a fenyő, kezdődik az ünnep, úgy „oldják iszákjukat a csendesülő, alacsony fellegek” a versben, úgy kezd „omlani” és „ömleni” a fehér égi áldás. És ez a hó „ártatlan” is, „együgyű” is, azaz fel tudja idézni a jászol-közeli szeretetet. De aztán mindjárt másba fordul ez a hangulat, nem következik semmi megszokott. Nem következik sem jászol, sem szamár, sem kisded. Innentől egyedül a szarvasok „húzzák az ünnepet”, és csak a „szarvukon gyúló gyertya” jelzi, milyen kivételes alkalom ez a december végi este.

A verset záró párbeszéd – mely a „hó” és az „én” közt zajlik le – szinte szomorú. Mintha egyedüllétre, kilátástalanságra utalna, pedig ha létezik alkalom, mely reménységet hordoz magában, akkor az biztos, hogy a karácsony…

Penckófer János