Áprily Lajos: Az én csodám

2018. január 17., 09:13, 887. szám

Szeretnék Krisztus lenni egy napig.

Ha nem egy napig, egy pillanatig.

 

Csak ennyit, míg a kezem ennyit int:

Kelj fel a mélyből, hegyre menj megint.

 

Levenném melledről a sziklasúlyt,

mely vad korunkból rád zuhogva hullt.

 

Fáradt pilládat megérinteném,

s gyötört szemedből megszöknék a rém.

 

Takarodnának gondok és romok,

menekülnének régi démonok.

 

Megölelném a kín-örvény felett

maga-mélyébe szédült lelkedet.

 

Csodatevésem sűrű delejét

pazarló kézzel önteném feléd.

 

S ha kelnél s néznél álmélkodva rám,

fejed a Nap felé fordítanám,

 

fényes szemeddel csúcs ragyogna szembe –

S én visszahullnék ember-életembe.

 

 

Könnyű és nehéz. Könnyű Áprily Lajos versének hatása alá kerülni, ám e hatást megmagyarázni már igencsak nehéz. Mitől érzünk emelkedettséget, derűt, bizakodást? Mitől tudunk széppel telítődni, mikor elolvassuk? Mondhatnánk: ez Áprily Lajos csodája. Merthogy versének címe alighanem ezt is magában foglalja. De nem a könnyebbik vége ez a válaszadásnak?

Nem minősül vajon olcsó válasznak, ha Az én csodámra azt mondjuk, hogy lenyűgöző nyelvi leleménnyel meséli el a szeretet határtalanságát? Reméljük, nem. Mert Áprily „csodája” valóban mese és mégis valóság, ráadásul mindössze néhány sorban elbeszélve. Képes fölébreszteni a bennünk szunnyadó szeretetet. Egészen közel hozza olvasójához azt a tapasztalatot, hogy a reményvesztett emberen segíteni kell. Mert aligha van annál kétségbeejtőbb helyzet, mikor valaki mellét „sziklasúly” nyomja, szemébe „rém” költözik, és „démonok” tartják „kín-örvény” fölött.

Ez a vers nemcsak közel hozza a segítségnyújtás vágyát, hanem mintegy ki is elégíti azt. Úgy mesél a szeretet erejéről, hogy az nem marad Krisztus kiváltsága. Kicsit olyan, mintha a reményvesztett ember arcát a „mese” elbeszélője – és így az olvasó – valóban „a Nap felé fordította” volna. Mert csakis a fény felé tekintő ember maradhat életben, és élhet teljes életet…

Penckófer János