Egres, köszméte vagy piszke?

2018. február 14., 08:14, 891. szám

A legtöbb népies neve a köszmétének van. Mondják pöszmétének, piszkének, büszkének, egresnek. A hivatalosan használt kösz­méte név szláv eredetű. Az éretlen és a savanyú gyümölcsöket ősidők óta sokféleképpen használják: a patikusok gyógykenőcsöket, a háziasszonyok és a szakácsok levest, mártást, gyümölcssajtot készítettek belőlük. Még a népi gyógyászat is ismeri, májra, szívre, vesére és a gyomor működésére is jó hatással van a köszméte termése. Figyelemreméltó tulajdonságokkal rendelkezik: sima felületű, serteszőröktől mentes, nagy gyümölcsű, nagy termőképességű, betegségekre kevésbé hajlamos stb. Beltartalmi értékeit tekintve A-, B1-, C-, D- és E-vitaminokban egyaránt gazdag, emellett magas a pektin-, kálium- és kalciumtartalma is.

A köszméte (Ribes uva-crispa) az igénytelen gyümölcsfajok közé tartozik. A kemény téli hidegeket jól tűri, és a kis gyümölcsökkel megrakott fák a -3, -4°C-os fagyokat is elviselik. A nagy meleget viszont nem kedveli, mert az lombhullást és gyümölcsperzselést okoz. Nem is különösebben fényigényes, ezért elviseli, hogy más gyümölcsfák közé ültessék, bár az állandó, mély árnyékot nem szereti.

Legjobban a savanyú kémhatású talajokon díszlik, ahol jó a vízellátás, és bőségesen áll a rendelkezésére tápanyag. A könnyen kiszáradó, vékony termőrétegű területeken nyaranta többször is alaposan meg kell a bokrokat öntözni. Házikertben legcélszerűbb törzses csemetéket ültetni. Ezeket oltással állítják elő a faiskolák, ahol a 80–100 cm magas fácskákat aranyribiszke (Ribes aureum) alanyon nevelik. A magas törzsű köszmétefácskának sokféle előnye ismert: könnyebb a talaját megművelni, egyszerűbb, könnyebb a metszése és a szüretelése. Jobban ellenáll a lisztharmatnak, és eredményesebben védhető meg a fertőzéssel szemben a magasan elhelyezkedő, a levegő által átjárt korona, mint a talaj szintjén kifejlődő bokor. Nem utolsó szempont az sem, hogy a kertben jól mutat a csinos köszmétefácska.

Minthogy a köszméte korán fakad, ezért tavasszal ne ültessük. Telepítésének legmegfelelőbb időszaka ősszel, a lomb lehullása után következik el. Egy-egy fácskának 1,5 m2 tenyészterületre van szüksége.

Igen fontos és nagy figyelmet igénylő munka a köszméte tavaszi metszése. Minthogy az egy-, két- és hároméves gallyak hozzák a legszebb gyümölcsöket, arra kell törekedni, hogy levegős elrendezésben minél több ilyen termőrész legyen a fácskán. Ezért a metszést a ritkítással kezdjük, hogy a korona megújulhasson. A termőrészeket kissé visszavágjuk, míg a gyengébb vesszőket rövidre metsszük. Figyeljünk arra is, hogy eltávolítsuk a lisztharmattal fertőzött vesszővégeket.

A metszéssel egyidejűleg kell eltávolítani a tősarjakat, amelyek olykor elég nagy számban törnek elő a tő közeléből. Ezeket nem a talaj felszínén, hanem mélyebben kell elvágni, mert különben még több sarj fog előtörni.

A talajművelés a törzses fácskák között nem okoz különösebb gondot, arra azonban nagyon kell ügyelni, hogy a törzset a kapával ne sértsük meg, mert akkor a növényen farontó gombák telepedhetnek meg, amelyek akár az egész növény idő előtti pusztulását is okozhatják. Ezért az összefüggő, nagyobb köszmétésekből nem űzhetjük ki a gyomirtó szert, amelynek használata azzal az előnnyel jár, hogy nemcsak a gyomokat, de az előtörő vadsarjakat is kipusztítja, miközben – a gyakorlatlan kapálóval ellentétben – sértetlenül hagyja a köszmétefácskák törzsét.

Növényünk nem túlzottan igényes a trágyázásra, de meghálálja a gondoskodást. Különösen a káliumhiányra érzékeny, és ezt a levélszél száradásával jelzi. A köszméte – akárcsak a többi bogyós gyümölcsű növény – igen érzékeny a klórra, ezért kíméljük meg a kálium-kloriddal (50%-os kálisó) való trágyázástól, és használjunk – lehetőleg az egész kertben – kálium-szulfátot.

A viszonylag vékony törzsű fácskákat, különösen, ha bőséges termést is viselnek, támasztékkal kell ellátni. Az egyesével álló köszmétefácskák legjobb támasztéka a karó. Ha a fácskák sorban állnak, akkor feszítsünk ki a korona alatt egy sor huzalt, és ehhez rögzítsük az ágakat.

A köszmétét rendszeresen kell permetezni a lisztharmat ellen. Erre a célra különösen alkalmas a sokáig mellőzött, de most újra felfedezett és olcsó mészkénlé, a Karathane és később a Chinoin-Fundazol. A rovarkártevők ellen csak fellépésük esetén kell védekezni.

A köszmétefajták többnyire önmeddők, ezért kielégítő termésük csak úgy lesz, ha egymás közelébe különböző fajtájú fácskákat ültetünk.

A kiemelkedően jónak talált növényekről magunk is szaporíthatunk újakat. Ennek egyik módja a dugványozás, amit – rendhagyó módon – nem tavasszal, hanem augusztus végén, szeptember elején végzünk. Ennél is egyszerűbb a kora tavaszi porbujtás: egy érett vesszőt úgy rögzítünk a földben, hogy csúcsa a talaj felszíne fölött maradjon. A vesszőt csak meggyökeresedés után távolítjuk el az anyatőről.

Egy fácskáról, kedvező körülmények között, 2-3 kg termést várhatunk. A köszmétét rendszerint félérett állapotban szüretelik. Ilyenkor az íze fanyar; de azért kitűnő mártás, kompót, dzsem, gyümölcslé készíthető belőle. A szedésével nem kell sietni, mert hosszú ideig megmarad a bokron. Ha megvárjuk, amíg a bogyók (álbogyók) teljesen megérnek, akkor kellemesen savas, zamatos, áttetsző, tetszetős gyümölcsöt fogyaszthatunk. Ha a gyümölcsöket nem egyszerre szüreteljük, hanem csak az éretteket szedjük le, akkor a fácskán maradó bogyók még szebben fejlődnek. Az érett köszmétebogyók mélyhűtésre igen alkalmasak.

Balog Nóra, a „Pro Agricultura Carpatika”
Kárpátaljai Megyei Jótékonysági Alapítvány munkatársa