Fecske Csaba: Ficánkolva jön

2018. február 28., 10:05, 893. szám

Kinyújtózkodik az erdő,

minden csontja ropog.

A hajnali levegőből

kortyintok egy nagyot.

 

Kibújt az első hóvirág,

a tavasz tejfoga.

Madarak harsogják, már nem

lesz tél többé soha,

 

s hihetni ezt. A barkaág

farkát csóválja, mint

az eb. Megkapjuk a napot,

ez ősi aspirynt.

 

Rügyek cicijén babrálnak

a napfény ujjai,

kidugja kis szarvát a fű,

ahogy nő, hallani.

 

Mély álmunkból fölébredünk

és ficánkolva jön,

bordáink palánkját rúgja

a kiscsikó-öröm.

 

Egy eredeti módon, szépen és pontosan megformált költemény arról az élményről, amit csakis a tavasz tud nyújtani az embernek. Mert a tavasz-élmény valóban semmi máshoz nem fogható különös emelkedettség. Valóban olyan, mintha mély alvásból ébrednénk: egyszer csak magával ragad a boldogságérzés.

Hirtelen minden könnyebb lesz. Egy pillanat és messzeséggé tágul, ami behatárolt volt. Színes lesz, ami fakó. Jólesik köszönni embertársainknak, fölnézni az égre, jobbra-balra forgatni fejünket, egyszerűen azon kapjuk magunkat, hogy ki- és földerült az egész lényünk. Mosolygunk, csak úgy, a semmibe és mindenkire, mert valami különös dolognak vagyunk részesei: felébredt a természet és vele együtt „ropogtatja csontját” ember, állat, növény, minden, ami él.

Ilyenkor másképp süt a nap, ez az „ősi aspiryn”. A fájdalom alábbhagy, könnyűvé lesz vérünk, eggyé válunk mindennel, mi éltet. Így lesz a hóvirág a tavasz „tejfoga”, így lesz a barkaágból apró, magát csóváló farok, fűszálakból szarvacskák, és a szívünkből kiscsikó-öröm: hadd rugdalja csak a „bordáink palánkját”, hisz a tavasz mindig „ficánkolva jön”…

Penckófer János