Takács Gyula: Hazát, szerelmet

2018. március 21., 08:42, 896. szám

Ahol a hazát vesztett lengyelek,

én akkor ott jártam veled...

A hűséges zsidóknak otthona

kettős példára volt az iskola.

 

Hazát, szerelmet ott tanultam én

Ungvár és Munkács várának tövén

és Szinevér körül a havasok

között álmomban oly sokszor vagyok.

 

És soha egyedül!... mindig veled

bolyongva ma is a Verhovinán

repít a könnyű sí, a régi szán.

 

Egy táj, mely fénylő hó és zúzmara

s az ikonok és fa-templomok dala

a szárnyukon visznek ma is oda.

 

 

Hirtelen olyan érzés, mintha Kárpátalján született-élt költő versét olvasná az ember. Pedig tudjuk: a polgári származású Takáts Gyula csaknem egész életét délen, a Somogyban, Kaposváron töltötte. Mindössze tanulmányai során vetődött el más helyekre, illetve egy egészen rövid ideig tartózkodott Munkácson.

Nos, ehhez a kárpátaljai tartózkodáshoz és élményhez kötődik a Hazát, szerelmet című költeménye, melyben jóleső érzéssel olvassuk városaink neveit – Ungvár, Munkács –, és jóleső felismeréssel tapasztaljuk, hogy a Szinevér és a Verhovina is maradandó emléket nyújtott szerzőnknek.

A történelmi múltra épített gondolatsor egyszerre idéz szerelmesen meleg személyességet és télies hidegséget. Ez utóbbit a táj, a „fénylő hó és zúzmara” okán érezzük, előbbit pedig a titokban tartott személy miatt, akit igen finoman idéz meg a költemény. Mindazonáltal az álmában „a havasok között” járó versbeli emlékező csaknem úgy szövi össze a szerelmi szálat a hazaszeretettel, hogy e kettő megbonthatatlanságot sugall. Mintha még az „ikonok és fa-templomok” is ezt a különös, erős érzést kívánnák egybetartani – vagy szentesíteni? –, miközben hallani a „dalukat”…

Penckófer János