„Lehetetlen nincs, csak tehetetlen”

Tiszának, Vágnak egy a hangja…

2018. március 24., 17:42 , 896. szám
Pikáli Róbert

Kárpátalja területe Trianon előtt a történelmi Felvidék része volt, Trianon után pedig együtt, egy országban, az I. Csehszlovák Köztársaságban kezdtük meg küzdelmünket az asszimiláció és a jogkorlátozások ellen. Pillantsunk hát át szűkebb pátriánk nyugati határain, és ismerkedjünk meg felvidéki testvéreink mostani helyzetével egy ottani társadalmi szervezet, a Köz-Ért polgári körök elnökségi tagjának, Pikáli Róbertnek a szemén keresztül.

– A Köz-Ért polgári körök 2017. július 1-jén alakult meg. Olyan gútai polgárok alapították, akik nem törődtek bele a politikai fásultságba, és változtatni akartak a városuk helyzetén. (Gúta a Csallóköz egyik legjelentősebb települése – L. M.) Mottóm – és ezzel a tagok is egyetértenek – az, hogy: Lehetetlen nincs, csak tehetetlen. Az elektronikus médiának és az internetnek köszönhetően egyre többen tudnak rólunk. Feladatunknak tartjuk a civil szféra felkarolását, továbbá hogy hitet öntsünk a politikából és a politikusokból kiábrándult polgárok szívébe, képviseljük a felvidéki magyarság érdekeit, és minden körülmények között tartsuk meg magyarságunkat. Ami a Magyar Koalíció Pártjával való kapcsolatunkat illeti, ez annyira szoros, hogy sokan közülünk a párt tagjai, tehát mondhatjuk, hogy a párt egyik platformja vagyunk. Ez egyértelművé teszi azt is, hogy a Csemadok kulturális szervezettel is szorosan együttműködünk. A múlt év folyamán közös programjaink is voltak, ilyen volt pl. a március 15-i ünnepség, a Gútán pünkösdi hagyományként őrzött sortánc, az augusztus 20-i ünnepségek, és még sorolhatnám – mutatja be szervezetét Pikáli Róbert.

– Rátérve felvidéki nemzetrészünk helyzetére: jelenleg mennyi a lélekszáma, hol él egy tömbben, illetve szórványban a magyarság, milyen a demográfiai helyzete, és jellemző-e a Magyarországra való kivándorlás?

– A 2011-es népszámláláskor 458 467 polgár vallotta magát magyar nemzetiségűnek, az összlakosság 8,5%-a. Míg 2001-ben 519 928 volt a magyar nemzetiségűek száma, tehát 10 év alatt 61 461-gyel csökkent a számunk. Manapság már csak egy nagy tömbről beszélhetünk, az pedig nem más, mint Felső- és Alsó-Csallóköz, tehát ha ránézünk a térképre, akkor Délnyugat-Szlovákia területe, illetve kelet felé tartva, egy kis jóakarattal, Közép-Szlovákia déli határa mentén Gömör vidéke. A többi magyarok lakta területet már, sajnos, szórványvidéknek mondhatjuk, ilyen pl. a Pozsonyi kerület keleti része, Nyitra mellett a Zoboralja, valamint a Kassai kerület déli része.

Ahogy az EU-s tagállamokban, így nálunk is jellemző, hogy nagyon kevés gyerek születik. A fiatalok nem sietnek a családalapítással, első a karrier, a kényelem, a szórakozás. Nagyon gyakori az egygyerekes családmodell. Ami pedig az elvándorlást illeti, fiataljaink – és nem csak ők – inkább a nyugati országokat részesítik előnyben, mert a magyarországi fizetések nem magasabbak a hazaiaknál, és így nem annyira vonzók.

– Milyen erős, és hol a legerősebb az asszimiláció, mik az okai, és mit tesznek ellene a magyar szervezetek?

– Az asszimiláció a szórványvidékeken természetesen erősebben van jelen, de már megfigyelhető más tájegységeken is. Fő okai közé tartozik a gazdasági és a megfelelési kényszer, valamint törekvés a konfliktusok elkerülésére, de az én véleményem az, hogy ez alatt a sok évtized alatt sikerült az emberekből kiölni az öntudatosságot. Sok esetben elérték, hogy a szülők elhitték: gyerekeik jobban érvényesülnek, ha szlovák iskolákba íratják őket (ennek a fele sem igaz). Az asszimiláció ellen a magyar szervezetek elsősorban a szülők meggyőzésével igyekeznek harcolni, hogy elérjék gyermekeik magyar tannyelvű iskolákba való beíratását. Ezzel tehetjük a legtöbbet a beolvadás ellen. A kulturális csoportok, szervezetek eszmei és anyagi támogatása is fontos feladat, ez is az egyik része az asszimiláció elleni harcnak.

– Mennyire fejlett a felvidéki magyar oktatási hálózat, ezen belül a szakképzés? A komáromi Selye János Egyetem mellett vannak-e más magyar nyelvű vagy magyar tagozatú felsőoktatási intézmények is, és érték-e támadások az oktatási hálózatukat?

– Az oktatási hálózatunkat fejlettnek és teljesnek mondhatjuk, hiszen vannak óvodáink, alapiskoláink, középiskoláink és szakközépiskoláink. A még meglévő magyar nyelvű szakképzés van olyan fejlett, mint a hasonló szlovák nyelvű, de sajnos, minden évben meg kell küzdeni a diákok hiányával. 2004-ben Komáromban megalakult az első önálló magyar univerzitás, a Selye János Egyetem. Emellett Nyitrán folyik magyar nyelvű oktatás a Közép-európai Egyetemen, és Pozsonyban a Filozófiai Egyetemen is működik a magyar tagozat. Támadások az iskoláink ellen voltak, és még napjainkban is megtörténnek. A rendszerváltás után, tehát az 1989-es bársonyos forradalmat követően, a kemény meciarizmus idején, amikor a Jan Slota vezette Szlovák Nemzeti Párt volt a kormányrúdnál, be akarták vezetni a szlovák nyelven való oktatást az alapiskolákban. (A szélsőséges nacionalista Vladimir Meciar és Jan Slota vezető szlovák politikusok voltak az 1990-es, illetve a 2000-es években – L. M.) S nem is olyan rég a kisiskolákat próbálták volna bezárni, tehát mindig résen kell lennünk. Ami pedig a szórványvidékeken folyó magyar nyelvű oktatást illeti, jellemzőbb, hogy szlovák igazgatás alatt vannak a magyar–szlovák tagozatú óvodák, iskolák.

– Engedélyezett-e a magyar nyelvű település- és utcanévtáblák kitétele, illetve a magyar zászlók kihelyezése a magyar települések polgármesteri hivatalain, és milyen mértékben van jelen a magyar nyelv használata az állami hivatalokban?

– A magyar nyelvű település- és utcaneveket azok a települések használhatják, ahol a magyar nemzetiségűek aránya eléri a 20%-ot, de azért vannak kivételek is. Az utcanevek használatánál az önkormányzatok dönthetnek. A magyar nemzeti lobogó és jelképek használata viszont még az ünnepek idején sem engedélyezett. A kisebbségi nyelvek, így a magyar nyelv állami hivatalokban való használata pedig egy érdekes téma. A törvény szerint jogunkban áll használni saját anyanyelvünket, és az államnak biztosítani kell ennek feltételeit, de a valóság egészen más. Nagyon sok hivatalban ez nem működik, még olyan városban sem, mint Komárom. Itt is az a jellemző, hogy olyan hivatalnokokat alkalmaznak, akik csak az államnyelvet beszélik, azaz szlovák nemzetiségűek. Tehát ezzel is azt szeretnék elérni, hogy asszimilálódjunk. Sajnos, ebben mi is hibásak vagyunk, mert nagyon sok településen, ahol magyar nemzetiségű polgármesterek vannak, nem használják a hivatalokban a magyar nyelvet. Pedig vannak magyar nyelvű nyomtatványok is. Van egy szervezet, ahol lefordították az összes hivatalos nyomtatványt és a törvénytárt, tehát ezek révén is tudnánk harcolni a beolvasztás ellen.

– Mennyire hatja át most a szlovák államhatalmat és magát a szlovákságot a magyar­ellenesség?

– Bár most kívülről úgy látszik, hogy egy békés korszakot élünk, mert az érdekek ezt kívánják, a mindennapokban azért meg-megjelenik az ellenségeskedés. Példa erre az állampolgársági kérdés is... Ha tényleg minden rendben volna, és nagy lenne az összeborulás, akkor ez a kérdés már a múlté volna. Még nagyon sok víznek kell lefolyni a Dunán, hogy ez megváltozzon. Véleményem szerint akkor beszélhetünk majd szlovák–magyar jó viszonyról, ha elérjük legalább a gazdasági autonómiát itt, a magyarlakta területeken. Addig csak egy helyben toporgásról beszélhetünk, és felgyorsuló asszimilációról…

„Lehetetlen nincs, csak tehetetlen” – csengenek fülemben beszélgetőtársam szavai. És hiszem, hogy valóban nem lehetetlen feladat a Magyarországtól elszakított területeken élő magyar nemzetrészek megőrzése, ha forró szívvel és hideg fejjel, okos politizálással, és ha kell, a lehetetlentől sem visszariadó, kemény kiállással küzdünk jogaink megvédéséért, sőt kiteljesítéséért. De mindehhez természetesen szükségünk van egy mellettünk okosan és bátran kiálló, minden, bennünket ért jogsértésre, sőt a tervbe vett jogsértésekre is azonnal reagáló, s jó szövetségi kapcsolatokat is találó anyaországra.

Lajos Mihály