Pritula József kolbászüzeme és húsboltja

Elvesztett Ungvár

2018. március 25., 18:21, 896. szám

Van a Munkácsi utcában egy külsőre szokványos ház, amely sem díszítésével, sem méreteivel nem tűnik ki. De épp ebbe a házba jártak az emberek a múlt század ’30–’40-es éveiben, hogy friss húst, finom kolbászféléket, véres és májas hurkát, illetve virslit vásároljanak, amelyeket az egész Ungváron ismert hentesmester, Pritula József készített.

Pritula József utódai a mai napig ebben a házban laknak, de leginkább a legfiatalabb fia, József Tamás tud róla mesélni, aki már több éve Szlovákiába költözött, valamint az Ungváron élő unokája, Hutkai Elvira. Mindketten örömmel meséltek édesapjukról, nagyapjukról és megmutatták a családi örökség érdekes fényképeit.

A család leszármazottai közül senki sem tudja, hogy honnan és mikor jött Pritula Ungvárra. A Kapos utcában található temetőben fennmaradt a családi sírhely, ahol a legkorábbi temetkezés, a 83 évesen elhunyt Pritula Ferenc sírja 1872-re datálódik. Ugyanott nyugszik a cikk főhősének édesapja, Pritula János is, aki tragikusan vesztette életét legkisebb fia születésének évében, 1897-ben. Jánosról csak annyi ismert, hogy az osztrák–magyar időkben az ungvári tűzoltók egyike volt, akik akkoriban még igen kevesen voltak. Tűzoltás közben halt meg.

Pritula János tűzoltó családja egy kis házban élt a Könyök utcában, így nevezték régen a mai Novák utcát. A férj halála után ott maradt három gyerekével az elhunyt tűzoltó özvegye, Pritula Johanna (leánykori neve Komár). A legkisebb gyerek, József 13 évesen, néhány osztály elvégzése után Kisvárdára utazott, hogy kitanulja a hentesszakmát. Azt nem tudni, miért épp ezt a foglalkozást választotta magának a kis József, és miért utazott szülőotthonától olyan messzire tanulni, de nagyszerű gyakorlatot szerzett. A család máig őrzi azt a szakadt fényképet, amelyen fel lehet ismerni a kisvárdai Macó Endre mester kis inasát. A fotón egy nagyon rövidre nyírt hajú kisfiú látható a hatalmas húsdaráló mellett. A fotó alján Pritula József gyermeki kézírásával édesanyjának írt szövege olvasható, miszerint a társával van a hússzékben.

A kisvárdai ötévnyi tanulás és munka véget ért, amikor Józsefet behívták a seregbe. Európában épp az első világháború tombolt, így a fiatalt rögtön a frontvonalra küldték. Harcolt az olasz fronton, erről tanúskodnak a fényképek, amelyeket haza küldött. Az egyik ilyen fotón József a következőket írta édesanyjának: „Bocsáss meg, hogy ilyen rosszul nézek ki.” És az alakjához egy nyilat rajzolt, mintha anyja tényleg nem ismerné fel a többi katona között.

Szerencsére a sors sebesülések nélkül megóvta Józsefet a háborúban. Visszatért Ungvárra, és az Osztrák–Magyar Monarchia széthullásának és Csehszlovákia megalakulásának nyugtalan időszakában végre azzal foglalkozott, amit öt évig tanult: kolbászkészítéssel. Pritula József lépésről lépésre fejlesztette a vállalkozását, kezdetben nem volt lehetősége boltot és saját széket nyitni, ezért barátjával társult, felvásárolták a húst, amiből kolbászt, virslit, véres és májas hurkát készítettek, és mindezt naponta vitték a piacra.

A fiatal uzenar (uzenář – csehszlovák időkben így nevezték a henteseket és kolbászkészítőket) portékája gyorsan népszerű lett. A ’20-as évek elején József és partnere úgy döntött, becsületesen megosztoznak a jövedelmükön, majd József saját boltot nyitott a Korjatovics tér 39. szám alatt. Ez az üzlet (legalábbis József leszármazottai úgy tudják) a Kisung fölötti házikóban működött, most ez a Korjatovics tér és a Fedinec utca sarka.

A múlt század húszas éveire nem csupán József vállalkozása lendült fel, hanem szép sport­eredményeket is ért el a kötöttfogású birkózásban. A számos fotóból ítélve a fiatal hentes nem csupán szép, de erős legény volt is. Belépett az akkoriban népszerű Ungvári Atlétikai Klubba, a kötöttfogású birkózószekció vezetője volt, számos versenyen részt vett. A leszármazottak nem tudják, hogyan kedvelte meg József ezt a sportágat, lehetséges, hogy ez még a hadseregben töltött szolgálat alatt történt.

Pritula Józsefről még a helyi sajtóban is írtak, a klub legtöbb címmel rendelkező sportolójának nevezték középsúlyban. Igaz, az egyik cikkben tévesen Gézának nevezték.

Az Ungvári Atlétikai Klubban Pritula József tíz évig foglalkozott birkózással, majd a ’30-as évek végén felhagyott a sporttal. Mellesleg a nagyon sikeres vállalkozó és sportoló agglegényeskedett, amíg nem találkozott a hét évvel fiatalabb Tóth Ilonkával, aki a Zúgó utcában (ma Sumna) található egyik kisbolt tulajdonosának a lánya volt. Édesanyja szintén húsféléket árult, lehet, hogy a jövendőbeli vejénél vásárolta az alapanyagot. Az utódok azt feltételezik, hogy a fiatalok így ismerkedhettek meg.

Ilonka édesapja még lánya születése előtt az USA-ba utazott idénymunkára. Évekig hívta a családját magához, de felesége a kisgyermekekkel nem akart ilyen hosszú útra indulni, itthagyni a szülőházát és a vállalkozását. Így szakadt szét örökre a család. Az apa kezdetben küldött pénzt, támogatta a feleségét és a gyerekeket, később, azt mondják, mindent eljátszott, új családot alapított, és ott halt meg.

Ilonka felnőttként boltos lett. Az egyik munkahelye a családi fotóknak köszönhetően ismert. A fényképen Feldmann Dezső (Dezider) ruhaboltja látható az akkori Rákóczi utcában (ma a római katolikus templommal szemben lévő ház a Volosin utcában). A bolt küszöbén áll a boltos, Tóth Ilonka is.

Ezzel a lánnyal kötötte össze az életét Pritula József. Még a házasságkötés előtt vett a Munkácsi utcában egy házat, melyet 1901-ben építettek, egy nagy földterülettel, amely addig Klein Dávid daróci földbirtokos tulajdonában volt. Kicsit felújította és átépítette, majd átköltöztette oda a boltját is. A hátsó udvarban József egy kis helyiséget épített a kolbászüzemnek. Egy ilyen gazdaságba vitte 1931-ben fiatal feleségét, Ilonkát, aki rögtön a saját üzletükben kezdett dolgozni, férje hústermékeit árulta.

József nagyon szerette volna, hogy az ő boltja legyen az egyik legjobb a városban. Ennek érdekében minőségi német gépeket vásárolt, nagy teljesítményű villanymotort vett, saját füstölőt rendezett be. Felvett 3-4 tanulót, 13–15 éves fiúkat, akik, mint egykoron ő, elleshették a hentes­szakma fortélyait, és a hússzék melletti kis helyiségben laktak. A porta végében, a mai Chopin és Tyihij utca akkor lakatlan területén Pritula József sertéseket tartott.

A munkanapja hajnali három órakor kezdődött. Akkor ébredt, majd a hátsó udvarba érve kiválasztott egy sertést, leszúrta, és a segédtanoncokkal az üzemben hozzáláttak a hús feldolgozásához. Amikor Pritula boltja kinyitott a Munkácsi utcában, a hatalmas jégtömbökön már kora reggeltől ott kínálta a friss húst, Ilonka illatos tepertőt és forró, frissen sült hurkát árult, a pék friss, még meleg kenyeret és zsemlét hozott, az első vevők pedig már a küszöbön álltak.

A Munkácsi utca azokban az években nagyszerűen megfelelt kereskedelmi céloknak. Mindig sok ember járt arrafelé. Valaki a városba utazott, mások a városból a három (fő-, kis- és antalóci) állomás felé tartottak, a környező falvakba vagy Munkácsra mentek. Pritula boltjába nemcsak a helyiek tértek be, de az átutazók is. Számukra a boltban állt néhány asztal székekkel, hogy leülhessenek és beharaphassanak. Ezek egyszerű fogások voltak: zsemle sonkadarabbal, vagy forró hurka, ropogós tepertő, esetleg néhány főtt virsli. Mindezt Ilonka szolgálta fel és árulta, aki reggeltől estig a boltban dolgozott. Csak irigyelni lehet a nő szívósságát, mert a mindennapi munka mellett 1932-től 1940-ig öt egészséges gyermeket hozott a világra: 1932-ben Olgát, 1934-ben Verát, 1936-ban Jankát, 1939-ben Jánost és 1940-ben József Tamást. Mivel a szülők mindig foglaltak voltak, a gyerekeket dada nevelte, akit a gyerekek Anna néninek szólítottak.

Mellesleg a Munkácsi utcában lévő ház, amely kívülről elég nagynak tűnik, valójában csupán két lakószobából állt. A ház elülső részét gyakorlatilag két kereskedelmi helyiség foglalta el, a nagy fakaputól jobbra működött a húsbolt, balra pedig egy helyiség volt, amelyet Pritula bérbe adott. A lakótér szűkös volt egy ötgyermekes család számára. Prituláék akkoriban viszonylag tehetős embereknek számítottak, mégis szerényen éltek, a régi házban még fürdőszoba sem volt. József arról álmodott, hogy egyszer épít a családnak egy tágas házat, és sok évig gyűjtögette a pénzt, hogy megfelelő hozományt teremtsen a három lányának. A fiait a családi vállalkozás folytatóiként kívánta látni, ezért kicsi koruktól tanítgatta őket, hogyan kell gyorsan leölni a sertést, hogyan kell az elülső lábánál feltartva lefolyatni az egész vérét, hogy a hús „tiszta” legyen.

Érdekes iromány maradt fenn a Bercsényi utca 33. szám alatt élő Szűcs László vevőtől. Azt kéri benne: „Tisztelt Pritula úr, legyen szíves részemre adni (valószínűleg a szolgának vagy a gyereknek) egy kiló sertéshúst (sonkájából soványat), 2 kiló zsírt és ¾ kilogramm hurkát. Az árát mihamarabb megfizetem.” Gyakorlatilag Szűcs úr hitelbe kérte a húst, az írást pedig bizonyítékként megőrizte a hentes.

A ’40-es évek elején Józsefet behívták a magyar seregbe, és 44 évesen kénytelen volt ismét háborúba menni. Igaz, nem sokáig szolgált. Mivel öt gyereke volt, hazaengedték. De a szolgálat rövidsége sem mentette meg attól, hogy 1944-ben az ún. máleny­kij robotra vigyék. Józsefet a többi magyarral és némettel együtt – sőt, csehek is voltak közöttük – a Donbaszra vitték. Szerencséje volt, mert a nehéz bányamunka helyett szakácsként a konyhára került. Ott kénytelen volt két évet ledolgozni, azután hazaengedték.

Amikor Pritula József hazatért Ungvárra, kiderült, hogy a hentes­üzlet már nem az övé. A vállalatot 1946-ban államosították, a házában lévő bolt is állami lett. József még egy ideig dolgozott egykori hús­székében, amely a hosszú és érthetetlen nevű OPCHOД 5 vasúti alegység alárendeltségében volt. 1952-ben a céget végérvényesen felszámolták: a drága német gépeket ismeretlen helyre szállították, a dolgozókat elbocsátották, a helyiséget pedig átrendezték egyszoba-konyhás lakássá, ahova Pritula számára ismeretlen embereket költöztettek be. Vagyis úgy alakult, hogy néhány év alatt az egykori tehetős családot megfosztották az évek alatt felhalmozott javaitól, elvették a boltot, a ház, az udvar és a vagyon egy részét.

Amikor a Pritula-ház szomszédságában felépült a cipőgyár, József őrként helyezkedett el. Nagyon átélte mindazt, ami hajlott korára vele történt, de igyekezett nem elkeseredni. Egy idő után a szaktudása hasznára vált. Gyakran hívták Ungvárra és a környező falvakba bölléreskedni, majd nyugdíjba vonulásáig a Szerednyei Ipari Kombinátban dolgozott hentesként.

József gyerekei és unokái szerint idős korában nagyon szentimentálisan viszonyult a gyerekekhez. A gyerekeket mindig nagyon szerette, mondta a feleségének, hogy sok utódot szeretne. Idős korában József soha nem lépett ki a házból cukorka nélkül. Az utcán az ismerős szomszéd gyerekektől kezdve, akik már tudták, hogy a jó szomszéd bácsi mindig megajándékozza őket, az ismeretlen cigánygyerekekig az állomás mellett, mindenkit megkínált. Minden nehézség ellenére ilyen jóságosnak és mosolygósnak maradt meg Pritula József hozzátartozói, barátai, szomszédai emlékezetében. 1980-ban halt meg, de az idős emberek még több évig mesélték József gyerekeinek, hogy milyen gyakran jártak hozzá a boltba, és mennyire szerették az általa készített kolbászok felülmúlhatatlan ízét.

Tetyana Literáti: Pro Zahid/
Rehó Viktória