Orosz István: Fecskeszárnyak

2018. március 28., 09:42, 897. szám

(Gerzson Pál festménysorozatához)

 

A parti fecske röpte íve által

Kimetszett táj-darab az égbe szárnyal,

És túlhevült planétaként remegve

Csak áll a fény, akárha teste lenne,

Egyetlen tömbben, és oly súlyosan, hogy

Fölpúposul a menny, aztán alárogy;

Csak transzparenciák, csak áthatások,

A kadmium a gézen átszivárog,

És fénytörés csak, és a fénytörésben

Már szinte látni, vagy nem látni mégsem,

Csak sejteni és emlékezni rája:

Ez volt a színek ős-alkímiája;

Mindegyik rész az egészet idézi,

A táj a tájban nem-euklidészi,

Egy régi évszak színe hull alá ma

Haránt a Rókarántó homlokára,

S a vászon másik oldalán az égbolt

Fényszítta szőke színe néha kék volt,

Azúr, kobalt, cián, cinóber, umbra,

Elmúlt nyarak ecsetjén váltogatva;

S a fecskeszárny kaszálta kósza karcok

Kimetszik újra, s éppen azt az arcot;

A formák közt a távlattanra látni,

Az édenkertig nézhet vissza bárki,

S a szemsugár, akár a húr feszül meg

Orsóin ott a lüktető időnek.

 

 

Orosz István – Kossuth-díjas grafikusművész – itt olvasható verse értően szól egy összetett képzőművészi alkotásról, de a Fecskeszárnyak önálló költeményként is megállja helyét. Bizonyos mértékig láthatóvá teszi Gerzson Pál festménysorozatát, miközben a vers saját természete is megvalósul. Így a Fecskeszárnyak értéséhez nem szükséges feltétlenül megtekinteni az ihletet adó műalkotás-sorozatot.

Orosz István kiválóan él a nyelvünkben rejlő képi lehetőségekkel, költői látásmódja pedig egyedivé teszi azt. Végső soron képek tobzódásának lehetünk a tanúi, miközben arra ugyancsak van gondja szerzőnknek, hogy a tudomány igényeinek megfelelően adja elő mondandóját. Míg „a színek ős-alkímiája” kifejezés inkább a homályt, a titokzatosságot idézi, a „nem-euklidészi” már arra az új geometriára utal, melyet Bolyai–Lobacsevszkij néven, illetve mások mellett Riemannhoz kötődően ismert meg a világ.

Ám ezeknél is fontosabbnak látszik valami egyéb. Szerzőnk „azt az arcot” emlegeti verse végén, melyről viszont csak ennyit, és semmi mást nem mond. Viszont mi, olvasók, mégis sejtjük, kiről, miféle arcról lehet szó. Különösen az „édenkert” szó adja meg e sejtéshez az alapot…

Penckófer János