A hatvanhetedik lépcsőfok

2018. április 11., 10:01, 899. szám

…Smasszer volt a nagyvárosi börtönben. Hosszú éveken át. Aztán, mihelyt lehetett, korkedvezménnyel nyugdíjba ment. Felesége már azelőtt otthagyta. Nem bírta tovább elviselni a férfi – ahogyan az asszony fogalmazott – „közömbös, hideg, érzéketlen, szúrós” természetét. Antal valóban olyan volt. Alaptermészetéből fakadóan, amelybe a fogházi munka is beleégette a maga sötét bélyegeit. Hidegen, érzéketlenül tett eleget szolgálati teendőinek, ugyanilyen közönnyel járt-kelt, evett, szeretkezett. Feleségével egyetemben lánya sem volt hajlandó többé látni őt.

Még börtönőrsége alatt keveredett bele egy akkor induló piramisjátékba. De másoktól eltérően ő nem járt pórul. Sőt, amikor, még idejekorán, kiszállt a buliból, pár millióval lett gazdagabb. Erről persze a lánya is tudomást szerzett. És korábbi fogadkozása, a „többé látni se akarlak!” ellenére váratlanul mégis megjelent nála, és részt követelt az osztalékból. Naná, hogy elküldte melegebb éghajlatra. Akkor vette meg a hétvégi házat. A város határában magasodó domboldalon. A földszintes épületbe csak az áram volt bevezetve. A víz nem. Betonvermet már ő csinált lent, a nagykapu közelében. A mosakodásra, mosásra valót havonta egyszer hozatta lajtos kocsival. Ugyancsak havonta egyszer cipelte fel a gázpalackot a kilencvenkét lépcsőfokon. Az előző tulajdonos ennyit vágatott, betonozott ugyanis a meredek domboldalba, hogy a kaputól könnyebben fel tudjon caplatni a házikóhoz.

Antal beérte az egy szem nagyszobával, a sarkába biggyesztett főzőfülkével, meg a kis fürdőhelyiséggel. A hatalmas cserépkályhát azzal a fával fűtötte, amit maga vágott ki a hátsó kertből. Ez a hátsó kert még meredekebb volt, mint az elülső. Antal egyiket sem szerette. El is hanyagolta. Az elülsőt összevissza növekedő, egymásba kapaszkodó, egymást fojtogató díszcserjék és másfajta bokrok meg gyomnövények kusza szövevénye borította. A hátsóban is kényére-kedvére burjánzott a természet. Azzal a különbséggel, hogy itt már magas és terebélyes, elvadult gyümölcsfák is birkóztak a napfényért az akácokkal meg az ecetfákkal. Ezeket döntögette Antal a téli melegedéshez.

Napjai csaknem egyformán morzsolódtak. Korán ébredt. Hétköznap csak hideg vízzel mosakodott. Télen terepszínű, bélelt kezeslábasba, nyáridőben hosszú szárú sortba, trikóba bújt. Kezében a flóberttel, zsebében a töltényekkel ellenőrző körútra indult. Terepszemlére. A hátsó kertbe.  Ahol a bozótos sűrűjébe az általa taposott ösvények ékelődtek. Könyörtelenül lődözte a varjakat. Meg a szarkákat, csókákat, gerléket. Nem kímélte a verebeket, sőt, néha az énekesmadarakat sem.  A kertbe be-betévedő kóborló ebeket és macskákat is puskavégre kapta. Érzéketlenül, közömbösen. A tetemeket a kert végében kiásott gödörbe hantolta.

A vadászat után leballagott a házba és kiadósan befrüstökölt.  Ez volt a délelőtti programja. Délutánonként elkerékpározott a várossal határos falu legközelebbi talponállójába, ahol rendre elkortyolgatott egy liter vörösbort.  Nem barátkozott, kvaterkázott senkivel. Még a kocsmárossal sem. De vele sem óhajtott ismerkedni, parolázni senki.

Vacsora után elpöfékelt néhány szál cigarettát a küszöbre telepedve. De a puskát akkor is maga mellett pihentette.

Szombat délelőttönként hanyagolta a kertjárást. A két kilométerre lévő piacra biciklizett, ahol beszerezte a következő hétre szóló eleséget. Húst, kolbászt, szalonnát, zöldséget, miegyebet.

Hétvégén, ha kedve úgy hozta, meglátogatta a szomszéd házikóban lakó asszonyt. Nem is volt az ház, inkább csak amolyan viskóféle. Vályogból és deszkából. A középkorú nő viszont, aki alkalmi takarításból tartotta fenn magát, a maga módján és a lehetőségeihez mérten ügyelt a tisztaságra és a tisztálkodásra. Arcán, szemeiben foltokban maradt még valami egykori bájából. Antalhoz hasonlóan ő sem volt bőbeszédű. Borozgatás közben többet hallgattak, mint társalogtak. A férfi ilyenkor ottragadt éjszakára. De a maga házába sohasem invitálta az asszonyt. Kapcsolatuk azután mérgesedett el és szakadt meg, hogy Antal kicsiny golyóval a másvilágra küldte a nő cicáját is.

Antal portája részei közül egyedül a kilencvenkét fokú lépcsőre volt büszke. Pontosabban, nem is a garádicsra, hanem arra, hogy még ebben a korban, jóval hatvan felett is naponta le és fel, akár ötször-tízszer is képes volt meghágni a fokokat. Közben nem lihegett, nem fulladozott. A pakkok mellett így cipelte le és fel kétkerekűjét is, amelyet télen, nyáron a házban parkoltatott.

…A szarka rikoltozása még a reggeli mosakodás előtt hasított a fülébe. Az előkert aljából, az eperfa felől. Dühödten kapta elő és töltötte csőre a flóbertet. Egy szál gatyában, mezítláb rohant lefelé. A lépcső – a javítását ennek is elhanyagolta – egyik nagy repedésében bukott el. Lábai hirtelen csúsztak ki alóla. Eldőlt, lerogyott. Tarkóját, vállát, oldalát beütötte a lépcsőbe. A puska kiszakadt a kezéből és belecsapódott a virágágyásba. Megpróbálta ülő helyzetbe tornázni magát. De a szíve tájékáról elindult gyengeség egész testét lebénította. Szemeire szürke, mind sötétszürkébb könnyköd ereszkedett.

Volt még néhány kurta perce, hogy tekintetével átfogja a távolban emelkedő toronyházakat, a közeli eperfát, tetejében a még mindig csúfondárosan cserregő szarkával. „Ez… ez a hatvanhetedik lépcsőfok – villant még az agyába. – De… hiszen és is hatvanhét leszek pár hét múlva!...”

Ujjai még görcsösen mozdultak néhányszor, mintha a puska ravaszát rántanák el. De már nem látott és nem hallott semmit. A tarka madár kárörvendő kiáltozását sem…

Tárczy Andor