Vasárnapi üzenet: 2018. május 6.

2018. május 6., 09:36, 902. szám

„Illés megijedt, elindult és elment, hogy mentse az életét, és elérkezett a júdai Beérsebába. Legényét ott hagyta, ő pedig elment a pusztába egynapi járóföldre. Odaérve egy rekettyebokorhoz, leült alá, meghalni kívánt, és ezt mondta: »Elég most már, Uram! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!« Azután lefeküdt, és elaludt a rekettyebokor alatt. De egyszer csak egy angyal érintette meg, és ezt mondta neki: Kelj föl, egyél!” (1Kir 19,3–5)

Illés próféta menekül. Majd elfárad, összeroskad, szinte megsemmisül. Ha nem ismernénk az életútját, az előzményeket, akkor talán azt mondanánk, hogy gyönge alkat, törékeny. Ám Illés rendkívül kemény ember volt: hihetetlen teherbírással, hűséggel, szorgalommal és odaadással megáldott próféta. Mindezidáig tette, ami tennie kellett, futott, küzdött, és az előző fejezetet olvasva azt mondhatjuk: győzedelmeskedett. Most mégis elterül a földön. Halálosan fáradt. Ma talán azt mondanánk: idegösszeomlást kapott. De ennél többről van szó. Isten embere a szolgálat útján fáradt el, a munkásságába fektette minden erejét és tehetségét, egészen beleadta önmagát. Most pedig látszólag „minden egész eltörött…” Két fontos megállapítást kell tennünk a dolog emberi oldaláról. Egyfelől a lusta, a lágy, a semmirekellő emberek, a munka és felelősség kerülői nem törnek össze. Csak a túlterhelt, a túlfeszített húr pattan el. Illés pontosan ilyen volt. Valóban felettébb buzgólkodott az Úrért. Még 24 órája sincs, hogy ott állt a Karmel hegyén, szemközt állt az egész néppel, egyedül Istennel! Amikor azt a bizonyos tüzet kérte le az égből, a pogány istenek, bálványok megszégyenítésére... Úgy állt ott, mint egy szikla, mint Isten hőse, mint eleven istenítélet. Most pedig itt ül a porban. Fájdalmas szavakkal az ajkán, kimerülten. Másfelől tehát ki kell mondani: nem vagyunk gépek, a testi és lelki kimerülésünk, az egészségünk megroppanása, az érzelmi világunk kavargása padlóra tud küldeni. Olyan szépen fordítja Károli Ézsaiás próféta sorait: „Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is…” (Ézs 40,30) Igen, van az úgy néha, hogy valaki hosszú éveken át nagyszerűen bírja az iramot, derekasan megállja helyét az élet küzdelmeiben, nagy és jelentős munkát végez, hősiesen helytáll – aztán egyszeriben összeomlik. Megáll, összeroskad, egészen lemerül. Úgy érzi, nincs tovább, egész egyszerűen elég. Illés tehát kér és érvel. Hadd haljak meg – mert nem vagyok jobb, mint az elődeim! Nem tudtam befejezni egészen, nem tudtam véghezvinni az ország lelki megújulását. Annyira emberi, annyira mi vagyunk. Isten azonban másként látja Illést. Nem kudarcként, nem bukott harcosként. Másként néz ránk is, akik hihetetlen célokat kergetünk, óriási terheket vállalunk, és néha összeroskadunk. Atyai szemmel. Annyit mond: Kelj föl! Egyél! Azaz: van tovább! Még nem láttál mindent, még nem tudsz mindent! Istennek terve van velünk. Ezért felemel, megerősít, továbbvisz. Egészen a célig. „Erőt ad a megfáradtnak, és az erőtlent nagyon erőssé teszi… Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a sasok, futnak, és nem lankadnak meg, járnak, és nem fáradnak el.”(Ézs 40,29–31)

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor