Soltész Zoltán-kiállítás az ungvári főkonzulátuson

2018. május 9., 16:00 , 903. szám

Az 1909-ben született Soltész Zoltán művészetét bemutató kiállítás nyílt május 8-án Magyarország Ungvári Főkonzulátusán. Soltész Zoltán festőművész a kárpátaljai képzőművészeti iskolának nevezett alkotói közösség egyik meghatározó alakja volt, Boksay József tanítványa. A festő egyedi, romantikus tájképei máig ismert védjegyei vidékünk festészetének.

A kiállítást Kuti László vezető konzul nyitotta meg, majd Buhajla József főkonzul köszöntőbeszédében történelmi napnak nevezte a kiállítás megnyitását a konzulátus életében, hisz mint fogalmazott: „A mai napon egy fantasztikus és kiemelkedő művésznek adunk helyet az ungvári főkonzulátuson, és mutatjuk be egy szegmensét művészetének. Olyan emberről beszélünk, aki Kárpátalja meghatározó személyisége volt a művészvilágban, kiváló festőművész.”

Erfán Ferenc, a Kárpátaljai Megyei Boksay József Szépművészeti Múzeum igazgatója, ugyancsak nagyra értékelte a művész munkásságát, aki a Boksay Józsefet és Erdélyi Bélát követő nagy kárpátaljai festőgeneráció kiemelkedő alakja volt, és lelkészként a lelkiséget is ápolta a sztálini terror idején.

A festő fia, az ugyancsak elismert festőművész, Soltész István elmondta: „Édesapámnak nem volt magasabb képzőművészi végzettsége, görögkatolikus pap volt. Uzsokon szolgált hat évig, aztán Nagyszőlősön, majd Turicán, én ott születem. Ugyanakkor tagja volt a cseh, majd a magyar képzőművész-szövetségnek is. Mint görögkatolikus papot az mentette meg a lágertől, hogy elismert művész volt, 1946-tól már kiemelkedő tehetségű ukrán festőként emlegették. Valójában anyai és apai ágon is magyar görögkatolikus családból származott. Volt még egy szerencséje – a festészet mellett az asztalosmunka is a hobbija volt. Papként a szegény családoknak ajtókat és ablakokat is készített, igaz, úgy, hogy ők hozták a fát, és vele együtt kellett dolgozniuk. Emiatt a szovjet idők kezdetén hiába próbálták rávenni a falu­siakat, hogy mondjanak rá valami terhelőt, azt veréssel sem tudták elérni.

Az egyház megszűnése után egy ideig asztalosként dolgozott, majd a negyvenes évek végére sikerült megismerkednie a legnagyobb nevű ukrán festőkkel. Egyszer járt nálunk egy kulturális delegáció is Kijevből Ticsina és Szoszjura vezetésével, ők nagyra becsülték a művészetét, és időnként telefonáltak Ungvárra, a megyei pártbizottságra, ahol megkérdezték: »Hogy van ott abban a faluban a mi barátunk, Zoltán Ivánovics?« Az említett okok mentették meg, illetve az, hogy lemondott a papi hivatásáról. Festeni festhetett, de akkor a háború után nem lehetett festményt eladni, így asztalosként dolgozott feketén egy ungvári gyárban, hogy el tudja tartani a családját, hárman voltunk testvérek. Szörnyű nehézségeken kellett átmennie, már az is előrelépés volt, amikor a rendszert népszerűsítő propagandaplakátokat és lózungokat festhetett. Végül megérhette azt is, hogy művészként sok elismerést kapott, és 1972-től újra gyakorolhatta papi hivatását is. Nyolcvanegy évet élt.”

A néhai Soltész Zoltán műveiből összeállított kiállítás június 4-ig tekinthető meg az ungvári főkonzulátus aulájában.

dózsa