Áprily Lajos: Kalács, keddi kalács

2018. május 16., 10:59, 904. szám

Már szombat este megsütötte

anyám. És reggel már adott.

Az aranya besugarazta

a harangos vasárnapot.

 

Vasárnap estig nem fogyott el,

fénye áthullt az ünnepen.

Még hétfőn is jutott belőle.

És kedden is. De csak nekem.

 

Ma sem tudom, hol rejtegette,

melyik fiókból jött elő,

de olyan áldott volt az íze,

olyan hétköznap-szentelő.

 

Az asztalkendőből kibukkant

szép sárga fénnyel: Itt vagyok.

Nagy árnyékok, fekete gondok,

még várjatok, maradjatok.

 

Igénytelen polgár-kalács volt,

olyan egyszerű, mint falum.

És mégis úgy megnőtt azóta,

mint úrvacsora-szimbólum.

 

Száguldó évek távolából

megérzem néha jószagát:

a tűzhely tájáról elindul

s betölt szívet, betölt szobát.

 

Lelki kenyér ínség-időkben,

verőfényes vigasztalás...

Pedig tudom: a keze föld már.

És nincsen több keddi kalács.

 

 

 

Miről szól ez a gyönyörű, ám szívszorító költemény? Egy anya-gyermek kapcsolatról? A szeretet erejéről? Egy felejthetetlen emlékről? Vagy csak magáról a kalácsról, ahogyan a cím is jelzi?

Minderről egyszerre, és még mi mindenről! Tudniillik jóleső érzést kelt a vers az olvasóban már csak azért is, mert a százféle sütemény-emlékünk között még magával a kalács szóval is öröm találkozni. A kalács szavunkkal szinte felfénylik a sütemény színe, az aranyból sárgásbarnába hajló árnyalat. Megtelünk otthoni, „jószagú” emlékkel – igazi családi bensőséggel – a mai illatok között.

Egy meghitt, egyszer-volt valóságot tár elénk a vers, szinte nem is érzékeljük, hogy költészettel állunk szemben. A nyelvezete annyira áttetsző, hogy egészen közel hozza egymáshoz az emlékező gyermeket és rég elvesztett anyját. Egy olyan meghitt emléket tesz elevenné, amely „lelki kenyér” az „ínség-időkben”, és „verőfényes vigasztalás” is. Annak ellenére, hogy az édesanya „keze föld már”, „és nincs több keddi kalács”…

Penckófer János