Ady Endre: A vár fehér asszonya

2018. május 30., 14:42, 906. szám

A lelkem ódon, babonás vár,

Mohos, gőgös és elhagyott.

(A két szemem, ugye, milyen nagy?

És nem ragyog és nem ragyog.)

 

Konganak az elhagyott termek,

A bús falakról rámered

Két nagy, sötét ablak a völgyre.

(Ugye, milyen fáradt szemek?)

 

Örökös itt a lélekjárás,

A kripta-illat és a köd,

Árnyak suhognak a sötétben

S elátkozott had nyöszörög.

 

(Csak néha, titkos éji órán

Gyúlnak ki e bús, nagy szemek.)

A fehér asszony jár a várban

S az ablakokon kinevet.

 

 

Egy egészen különleges Ady Endre-vers A vár fehér asszonya. Ha abból indulunk ki, hogy a Léda asszony zsoltárai nevű ciklus második darabja, akkor nyilván szerelmes költeménynek tekinthető. Amennyiben viszont a négy rövid versszakra figyelünk csupán, többnek tűnik egy hagyományos szerelmes versnél.

Természetesen a „fehér asszony” révén mindenképp oda sorolódik, ahová tette a költő, ám ha Ady más nagy „témáival” hozzuk összefüggésbe, úgy feltűnik, hogy a szerző önmagáról alkotott képének is árnyalója. Mikor azt írja erről a lélek-várról, hogy „ódon, babonás, mohos, gőgös és elhagyott”, akkor felidézi más verseiből is kiolvasható önszemléletét.

Ady költői magatartása ugyanis olyan volt, hogy azt sokan „gőgösnek” látták, és ezt ki is mondták. Persze ő is megérte a pénzét. A körülötte zajló háborúskodással kapcsolatban például azt írta, hogy nevében és mellette „egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi köze”. Rövidre zárva: igen különös A vár fehér asszonyának szerelmes lélek-vára, hisz az említett önszemléleten túl, abban „kripta-illat és köd” terjeng, sőt „elátkozott had” is „nyöszörög”...

Penckófer János