Babits Mihály: Hegytetőn

2018. június 13., 09:56, 908. szám

Fürtjeinket a magas égbe mártjuk,

s a csillagok egész közelre jönnek,

 

mint színésznők egy nagy fekete bársony

függöny mögül; vagy mint kezes madárkák.

 

Forog a Föld: ma elhiszed! ma látod!

Szinte kifordul alólunk; de nem baj.

 

Az Ég közepén állunk, életünket

messze hagyva, mint elszállt mag a fáját.

 

Oh, hol vagytok lenn, földi kis csatáink?

Győzni majdnem oly kicsiség, mint bukni.

 

Milyen világba, micsoda jövőkbe

visszük a korhadt vén fa csecsemőjét?

 

Egy-egy meleg szikrát viszünk magunkban,

s ha győzünk, ellenségeink is győznek.

 

Tűz és levegő utazik hajónkkal:

jer, fagyos űr! jertek, hideg eónok!

 

 

Mindössze nyolcszor két sor, de micsoda távlatot idéz elénk ez a Babits Mihály-vers. Alig olvasunk bele, és máris elvarázsol. Valami furcsa „hegytetőn” vagyunk, közel „a magas Éghez”, olyan közel, hogy „fürtjeink” belemártóznak vizébe.

A csillagok színésznők gyanánt bújnak elő valami „fekete bársony függöny mögül”, ragyognak, de nem színházi előadás ez. Sokkal inkább valami elfelejtett állapot, az a ritka helyzet, mikor tisztán lehet érezni: nem csupán anyagból vagyunk. Persze tudjuk: létezik a hajfürt, ez itt a szemünk, az arcunk, testünk, nagyon is dobog a szívünk – ám ez csak kulissza. Színfal. Ezenkívül létezik valami más is. Létezik valami nem anyagi valóság, ahonnan visszanézve egész más értelemet nyernek „földi kis csatáink”. Ez a nem anyagi távlat megmutatja: „győzni majdnem oly kicsiség, mint bukni”.

Ám ez még nem minden. E furcsa „hegytetői” eszmélkedés egyik gondolatcsillaga azt is megvilágítja, hogy az anyagba zárt emberélet csupán évtizedekre tud kiterjedni. Ellenben az igazi valóság „eónokban” méri önmagát s a létet, vagyis hosszú évezredekben, ha nem örökkévalóságban…

Penckófer János