Kiss Benedek: Ha nem is boldogság
Csöppenti nedvét a kaktusz virága,
hűs helyén is bekábul a nyárba.
A körfolyosó rozmaringos pírban.
Én Istenem, már mit kibírtam!
Karszékem kelyhében hűsölök.
A szemközti fal hőtől füstölög.
Lábadozóban töltöm a délutánt.
Nézhetek ma is a júniusvég után.
Fecskét még nem láttam, tán nincsenek is már.
Tekintetem a sivatag-égen úszkál.
Volt is, lesz is itt még vígság!
Az ember, ha méláz is, megleli sorsát.
Ez a nyár ellobban megint nélkülem.
De szívem riadóz, valaki hív, üzen,
s ígéri, ha nem is boldogság – elégedettség
várhat még rám, s visszaszállnak a fecskék.
Kiss Benedek itt olvasható versét akár az Isten csavargója kifejezéssel is meg lehetne magyarázni, amely szerzőnk válogatott verseit tartalmazó kötetének volt a címe 2013-ban. Mert Kiss Benedeknek ez a verse is magában foglalja azt a megingathatatlannak látszó kötődést, miszerint az ember csak nehezen – sőt többnyire sehogyse – tudja értelmezni sorsát Isten nélkül.
Viszont mégsem ez ötlik először az olvasó szemébe. Ahogy ismerkedni kezd a verssel, először valami könnyed rímfaragó kedvet lehet tapasztalni. Nem értéktelenséget, de mindenképp valami fintorfélét, amely mintha a vers zeneiségének kívánná alárendelni az élettapasztalatot. De aztán, pont a költemény felénél – mikor a fecskék szóba jönnek –, mégis gyanút fog az olvasó: aligha magát szórakoztatja a szerző, hiszen a rímelgető kétsorosok egyszerre csak életsors-értelmezést villantanak fel.
A kezdetben üresnek tetsző „júniusvég” hirtelen megtelik az élet tragikumával, hogy tudniillik az emberélet rendkívül rövid, és vajon mi lesz azután. Nos, megtudjuk, hogy „valaki hív, üzen” majd a megfelelő pillanatban, s „ígéri, ha nem is boldogság – elégedettség várhat”, s „visszaszállnak a fecskék”…
Penckófer János