Kányádi Sándor: Relativitás

2018. június 27., 09:42 , 910. szám

– Megállt az idő – mondják,

akik megálltak.

 

– Rohan az idő – mondják,

akik rohannak.

 

A várakozónak: végtelen;

a rabnak: mozdulatlan;

a bölcsnek: mély;

az alkotónak: kevés;

emennek: boldog;

amannak: boldogtalan;

kecsegtető és kilátástalan,

satöbbi, satöbbi… csupa

érzelmi hozzáállás.

 

Einstein fölfedezése nem sokat

változtatott a közfelfogáson.

 

 

Egy jóízű kis versezet 1964-ből, melyben az igazi Kányádi-humor is feltűnik. A költemény egészen könnyed nyelvezetű, ami általában jellemzője ennek a lírának. Kányádi Sándornak még a legszigorúbb szabályok szerint rendezett költeményei is felidézik a természetes beszédet. 

Vagy meglehet, hogy Einstein személye adja ezt a könnyedséget? Hogy nem nyelvi alapú, hanem a relativitás feltalálójának szóló könnyedséggel állunk szemben? Hisz ki ne ismerné a zseniális tudóst, aki előszeretettel mutatkozott elnyúlt pulóverében, vagy pláne azt a pózolását, amikor őrülten bozontos hajjal, nyelvét a világra öltve áll egy általa fölírt számtanpélda előtt, hogy: hat mínusz három, egyenlő hat.

Mert ha relativitás, akkor minden lehetséges? Ki tudja, talán igen. Mindenesetre ez a Kányádi-költemény arra mutat rá, hogy lehet az ember ezerszer is észlény, az érzelmei akkor is képesek fölülírni az eszét. De arra szintén rávilágít, hogy a valóság időbelisége a legképlékenyebb csoda. Hiszen mindig érzelmeink szerint alakul. Hol megáll, hol meg rohan, hogy aztán végtelen legyen, mozdulatlan, mély, kilátástalan, boldog, boldogtalan…

Penckófer János