Kányádi Sándor: Relativitás
– Megállt az idő – mondják,
akik megálltak.
– Rohan az idő – mondják,
akik rohannak.
A várakozónak: végtelen;
a rabnak: mozdulatlan;
a bölcsnek: mély;
az alkotónak: kevés;
emennek: boldog;
amannak: boldogtalan;
kecsegtető és kilátástalan,
satöbbi, satöbbi… csupa
érzelmi hozzáállás.
Einstein fölfedezése nem sokat
változtatott a közfelfogáson.
Egy jóízű kis versezet 1964-ből, melyben az igazi Kányádi-humor is feltűnik. A költemény egészen könnyed nyelvezetű, ami általában jellemzője ennek a lírának. Kányádi Sándornak még a legszigorúbb szabályok szerint rendezett költeményei is felidézik a természetes beszédet.
Vagy meglehet, hogy Einstein személye adja ezt a könnyedséget? Hogy nem nyelvi alapú, hanem a relativitás feltalálójának szóló könnyedséggel állunk szemben? Hisz ki ne ismerné a zseniális tudóst, aki előszeretettel mutatkozott elnyúlt pulóverében, vagy pláne azt a pózolását, amikor őrülten bozontos hajjal, nyelvét a világra öltve áll egy általa fölírt számtanpélda előtt, hogy: hat mínusz három, egyenlő hat.
Mert ha relativitás, akkor minden lehetséges? Ki tudja, talán igen. Mindenesetre ez a Kányádi-költemény arra mutat rá, hogy lehet az ember ezerszer is észlény, az érzelmei akkor is képesek fölülírni az eszét. De arra szintén rávilágít, hogy a valóság időbelisége a legképlékenyebb csoda. Hiszen mindig érzelmeink szerint alakul. Hol megáll, hol meg rohan, hogy aztán végtelen legyen, mozdulatlan, mély, kilátástalan, boldog, boldogtalan…
Penckófer János