Pesszimizmus

2018. augusztus 2., 14:57 , 915. szám

„Múltadban nincs öröm,/ Jövődben nincs remény,/ Hanyatló szép hazám!/ Miattad vérzem én./ Miattad zeng panaszt/ S örök bút énekem:/ Sötét felhőd alatt/ Az élet gyász nekem./ Oly sok küzdés után/ Örvény s hullám közül/ Segélni part felé/ Egy csillag sem derűl./ Ki szívet alkotál,/ S belé érzelmeket,/ S szeretni lángolón/ Hazát és nemzetet,/ Kinek hatalma szab/ Törvényeket s határt!/ Oh népek Istene!/ Küldj egy reménysugárt.”

Miért idéztem Bajza József reformkori költő 1834-ben írt Sohajtás című versét? Mert van valami abban a rólunk, magyarokról kialakított sztereotípiában, mely szerint mi pesszimista nemzet vagyunk, az idézett költemény pedig a borúlátás legmélyebb bugyraiba enged betekintést. Szegény Bajza József nagyon el lehetett keseredve a vers megírásakor, hiszen hatalmas túlzásokba esett. Elfeledkezett arról, hogy múltunkban igenis nagyon sok öröm volt. Megfeledkezett a sikeres honfoglalásunkról, a sikeres államalapításunkról, s arról, hogy eredményesen meg is védtük fiatal királyságunkat a kor két legnagyobb európai hatalma, a Német-római Császárság és a Bizánci Birodalom hódító törekvései ellenében. Elfelejtette, hogy a tatárjárás után a szó szoros értelmében romjaiból sikerült újjáépíteni hazánkat. Megfeledkezett a törökverő Hunyadi Jánosról és fiáról, Hunyadi Mátyásról, a reneszánsz királyról. Elfelejtette, hogy még a „török világ” töméntelen pusztításai közepette is megszülettek a magyar oktatás olyan bástyái, mint a Nagyenyedi, a Debreceni és a Sárospataki Református Kollégium, vagy éppen a Nagyszombati Egyetem, az ELTE jogelődje. S még a Rákóczi-szabadságharc sem volt hiábavaló, hiszen véget vetett az I. Lipót-i, fékevesztett Habsburg-önkénynek, s a császári udvar – okulva a magyarországi uralmát megingató hősies küzdelemből – sokkal lazábbra vette a kantárt.

A költemény megírásakor pedig egyáltalán nem volt olyan kilátástalan a magyarság helyzete, amilyennek a vers sugallná. Magyarország akkor már nem hanyatlott. Sőt… Jószerivel már lezajlott a nyelvújítás. Az 1820-as évek sikeres nemesi-nemzeti ellenállása pedig rákényszerítette I. Ferenc osztrák császárt (és nagyon mellékesen „magyar” királyt), hogy a rendeletekkel való kormányzás hosszú évei után hívja össze az 1825–1827-es országgyűlést, melyen – a reformkor nyitányaként – először vetették fel a gazdaságilag és társadalmilag csakugyan elmaradott Magyarország problémáit, a modernizáció szükségességét. És nem csupán beszéltek, hanem színre lépett gróf Széchenyi István is, aki felajánlotta birtokai egyévi teljes jövedelmét a Magyar Tudós Társaság (későbbi nevén: Magyar Tudományos Akadémia) létrehozására, hamarosan pedig meg is született a magyar tudományos élet e létfontosságú intézménye. S „a legnagyobb magyar” a Hitel, a Világ és a Stádium című műveiben lefektette a magyar polgári átalakulás elméleti alapjait, majd 1830-ban létrehozta a nemzetgazdaság megújítását célzó Magyar Gazdasági Egyesületet. És mintha csak válaszolni akart volna a „múltadban nincs öröm, jövődben nincs remény” pesszimista életérzésére, kijelentette: „Sokan azt mondják: Magyarország volt. Én azt szeretném hinni: lesz.” S ugyanő fogalmazta meg romantikus hévvel csak azért is tenni akarását: „Ha lenyesik szárnyaimat, gyalogolni fogok, ha levágják a lábamat, kezemen járok, ha ezeket is kiszakítják, hason csúszom, csak használhassak nemzetemnek.” És valóban használt nemzetünknek, és nem csupán hitte, hogy Magyarország lesz, de rengeteget tett is érte, hogy legyen. S a fent idézett költemény borúlátásával ellentétben, 1834-ben már kibontakozóban volt a hazánkat a polgári átalakulás útján elindító reformkor.

De miért jutott most eszembe a pesszimizmus, valamint annak végletes túlhajtása? Mert nemrég a Facebookon olvastam egy mellbevágó bejegyzést, miszerint ötven év múlva már egy emlékmű sem fog emlékeztetni arra, hogy volt kárpátaljai magyarság. S csakugyan nagyon nehéz a helyzetünk, ám két szélsőséges hozzáállást semmiképp sem engedhetünk meg magunknak: sem a problémákat lekicsinylő hurráoptimizmust, mely hamis biztonságérzetbe ringat, sem a végletes borúlátást, mely csak a problémákat veszi észre, de nem keresi a kiutat, hanem letargiába dönt. Mert igen, szerencsétlenségünkre egy élet-, működés- és fejlődésképtelen országban élünk. Nemzetrészünk fogyatkozik, akárcsak Ukrajna összlakossága. Nemcsak azért fogyatkozunk, mert a születésszám elmarad a halálozásokétól, hanem azért is, mert a kivándorlás sem állt meg. Ami pedig különösen fáj, hogy magyar pedagógusok és orvosok – vagyis a nemzetrészünk megmaradásához elengedhetetlen értelmiség képviselői is – nem kicsiny számban menekülnek el a tudást, a tanultságot, a műveltséget egyáltalán nem megbecsülő Ukrajnából, nem egy diák pedig úgy megy tanulni magyarországi felsőoktatási intézményekbe, hogy vissza se térjen a mi szép Kárpátaljánkra. És nincs is erkölcsi jogunk el­ítélnünk a „kitántorgó” értelmiségieket és leendő értelmiségieket, hiszen nem ők a hibásak abban, hogy államunk a függetlenség 27 évének elszerencsétlenkedése alatt képtelen volt kitermelni magából egy olyan gazdasági és politikai elitet, mely – ha már a volt szovjet térségnél maradunk – legalább megközelítőleg a Baltikum színvonalára emelte volna országunkat, melyben mind a fizikai, mind a szellemi munkások is megkapnák, ami jár nekik. Ehelyett viszont az utóbbi években felerősödött a kannibáltermészetű ukrán nacio­nalizmus, és zuhant egy nagyot az életszínvonal.

Most tehát három út közül választhatunk. Vagy lassan mindannyian elmenekülünk. Vagy feltartott kezekkel és megroggyant térdekkel megadjuk magunkat a beolvadásnak. Vagy – ami a legnehezebb, de az egyetlen helyes út – harcolunk a fennmaradásunkért. Asszimilálni akarnak minket? Igen! Nem tehetünk semmit ellene? De igen! Rajtunk, valamint anyaországunk politizálásán is múlik, hogy eltaposnak vagy sem. Az oktatási törvény megvalósításának a kérdésében még semmi sem dőlt el. Még küzdhetünk, küzdünk – és küzdenünk is kell a megváltoztatásáért. Minden törvényes eszközzel. Mi, kárpátaljai magyarok túléltük Csehszlovákiát, túléltük a Szovjetuniót, s a jelenlegi nehéz helyzetünkből is megleljük a kiutat, ha harcolunk, és kitartunk. Legyünk őrzők, akik hajnalra várva vigyázunk a strázsán, s tegyük meg mindig mindazt, amit megmaradásunk ügye megkíván.

Lajos Mihály