József Attila: Harmatocska

2018. augusztus 5., 17:20 , 915. szám

Guggolva ringadoz

a málnatő, meleg

karján buggyos, zsíros

papiros szendereg.

 

Lágy a táj, gyöngy az est;

tömött, fonott falomb.

Hegyek párája rezg

a halmokon s dalom.

 

Hát dolgoztam híven,

zümmögve, mint a rét.

Milyen könnyű a menny!

A műhely már sötét.

 

Fáradt meg együgyű,

vagy tán csak jó vagyok

s reszketek, mint a fű

és mint a csillagok.

 

Ki merné eldönteni, volt-e hatása a Harmatocska világérzékelésére annak, hogy augusztusban született a költemény! Elsőre mi sem természetesebb, ha erre gondolunk, mégis nehéz ügy. És a keletkezés évéből (1929) sem szabad sok mindenre következtetni. Végső soron e versbeli nyári hangulat magyarázatához semmilyen külső út nem vezet, és a szerző életkora – huszonnégy év – sem játszhatott szerepet a létrejöttében.

A Harmatocskába foglalt világ­érzékelés korántsem egy átlagos fiatalembert idéz föl, és korántsem egy átlagos augusztusi estét. Szokatlan érettség, meglapozott gondolkodás és tudás valósul meg benne. Csak látszólag életkép a rövid mű. Az is, de több annál. Idill, ami nem más, mint a létben való kiengesztelődés.

A természeti táj a leszálló estében átlényegül, mint ahogy az elvégzett munka utáni jóleső ernyedtség és fáradtság is más minőség lesz: derű és megelégedettség, egy különleges „reszketés” csillaggal és fűvel. Ezt erősíti a „könnyű menny”, valamint az együgyűség, ami itt a mindenek egybetartozását jelenti, az Egy-séget. Röviden: olyan léttapasztalatra utal ez a rövid költemény, melyben tárgyias környezet és emberi biologikum egyszerre minősül át az érzékszervek által nem megtapasztalható valóságba…

Penckófer János