Vandalizmussal a szép ukrán jövő felé?...

2018. augusztus 8., 14:29 , 916. szám

Mint lapunkban megírtuk, július végén az Ungvár közelében kialakított Egán Ede Emlékparkban másodszor is piros-feketére mázolták az alig egy hónappal korábban egyszer már meg­gyalázott, majd az ungvári magyar főkonzulátus által ismét piros-fehér-zöldre lefestett emlékkövet. Az iszonyatosan bátor és rettenetesen hazafias tett újfent bizonyította a mi kis házi nácijaink nagyon-nagyon mély európaiságát.

Mert mint a Hold – gravitációs erejével – maga felé vonzza a Föld tengereit és óceánjait, megszülve a dagályt, olyan ellenállhatatlan erővel vonzzák emlékműveink és emlékjeleink magukhoz a derekabbnál derekabb, magukat ha nem is supermaneknek, de szuperhonfiaknak tartó ukrán nacionalistákat. S ahogy a Hold tömegvonzásának erejétől dagadni kezd a dagályhullám, úgy dagad tízszeresére a soviniszták szíve a nemzeti büszkeségtől, ha hősiesen sikerül meggyalázniuk egy magyar emlékművet. Micsoda honfiúi tűz (és mekkora alkoholmennyiség) nyargalászott annak a félrészeg remetei villanyszerelőnek az ereiben, aki azokban a szép kilencvenes években letörte a beregszászi Petőfi-szobor egyik karját. És micsoda földöntúli gyönyör és boldogság áradt szét azoknak az Ukrajnáért élő-haló nacionalistáknak a bensőjében, akik egyszer, egy csodálatos március 15-i ajándékként, a nemzeti ünnepünkre virradó éjszakán fehér festékkel öntötték le az ungvári Petőfi-szobrot, vagy éppen fantáziadúsabbnál fantáziadúsabb módokon gyalázták meg a vereckei honfoglalási emlékművet. Mert ha egyszer rájuk tör a heveny agymenés, akkor ellenállhatatlan ötletelésekbe kezdenek, s dús képzelőerejüket mutatja, hogy az emlékművet hol kék-sárga stráfokkal mázolták le, hol horogkeresztekkel firkálták össze, hol darabokat tördeltek le róla, egyszer pedig akkorát lobbant bennük a hazafias érzés, hogy tüzet fogott tőle az emlékmű, s ők kipirult arccal, csillogó szemekkel gyönyörködtek a gyúlékony anyaggal leöntött, majd felgyújtott monumentum lángolásában, sőt talán még egy „Szlava Ukrajini!” felkiáltás is kiröppent a torkukból. És az is igazi karakánságra vall, ahogy más szuperhonfiak meg ráfirkantották az emlékműre: „Ez itt Ukrajna. Halál a magyarokra!”

És igen, a tűz... Házi nácijainkat úgy vonzza a tűz is, mintha piromániásak lennének. Még ugyancsak azokban a szép kilencvenes években, amikor az ukrán állam egy időben pénz helyett zsák cukorban fizette ki a pedagógusokat, hogy megédesítse az életüket, volt egy ukrán nacionalista szervezet, az Una–Unszo, mely Lembergben pompás kis autodafét rittyentett össze, elégetve a lengyel és az orosz zászlót (pedig hol volt még akkor a jelenlegi ukrán–orosz konfliktus?), sőt az orosz haditengerészet András-keresztes zászlaját is. Majd nekiiramodtak Kárpátalja felé, hogy Ungváron is tartsanak egy felemelően szép zászlóégetési szertartást, elégetve a szlovák, a magyar és a román zászlót, mert az agymenős galíciai szélsőségesek hagymázas álmukban kitalálták, hogy Ukrajna mindegyik szomszédja Ukrajna esküdt ellensége, ezért el kell égetni a zászlajukat, s lobogó lobogókkal kell elindulni a szép ukrán jövő felé. És majd’ meghasadt Ukjrajnáért égő szívük, amiért a kárpátaljai megyei vezetés által kivezényelt milicisták Kárpátalja határán visszafordították őket. De ugyancsak a nacionalisták tűz iránti olthatatlan vonzalmát bizonyítja, hogy tavaly őszi hangulatos beregszászi városnéző sétájuk közben fáklyákat lobogtattak, s csak az immár rendőrséggé átnevezett milícia munkatársai akadályozták meg, hogy le ne tépjék, és el ne égessék a Beregszászi Városháza homlokzatára kitűzött magyar nemzeti lobogót. Na, de ami nem sikerült Beregszászban, a mindenkori zaporizsjai hetmannék – elnézést: 1308 és 1526 között a mindenkori magyar királynék – városában, azt legalább elérték Gáton, ahol nagylegények voltak a gáton, és letépték a községházára kitűzött magyar nemzeti zászlót. És persze, nem feledkezhetünk el a KMKSZ-székházban megrendezett „tűzijátékokról” sem. Mondom én: piromániások.

És micsoda hősiesen, bátran, nyíltan megmutatták arcukat a Karpatszka Szics ungvári felvonulói, akik tavaly, illetve tavalyelőtt, a Bercsényi Miklós városára meg a nacionalisták agyára lassan rátelepedő sötétségben masíroztak a megyeközpontban, 2016-ban a mélységesen mély humanizmust tükröző „Késhegyre a magyarokat!” jelszót, a múlt évben pedig az „Idegen, vésd agyadba, itt ukrán a gazda!” jelszót skandálva. És mennyire összetörhette szívüket Moszkal kormányzó úr, amikor rendeletben tiltotta meg, hogy bárki felvonuló elrejtse az arcát, s így szegény sovinisztáink sem takarhatják már el símaszkkal a fizimiskájukat.

De komolyabbra fordítva a szót: az ukrán nacionalisták agyműködése tudományos vizsgálat tárgyát képezhetné. Mert őket nem az zavarja, hogy városainkban kóbor kutyák kukáznak, nyomorékok, betegek, szegények kéregetnek. Hogy nem egy vasúti állomás vécének titulált latrinájában időnként egyszerűen nem lehet lépéseket tenni anélkül, hogy az ember bele ne lépjen valamilyen, illatárban fürdő anyagcsere-végtermékbe, a falakon pedig ott sorakoznak – csodás reliefként – azoknak a férfi és női szerveknek a csodaszép, művészi ábrái, mely szervek nélkül kihalna az emberiség. Hogy legalább a vécépucolással közelebb kerüljünk Európához. Vagy az oltóanyag meg az ivóvíztisztításhoz szükséges klór mellett már vécépucolókat is Magyarország küldjön Kárpátaljára?… És az ukrán nacionalistákat nem is az zavarja, hogy gazdaságunk már egy bizonyos kétéltű bizonyos testrésze alá került. Hogy a tisztességes megélhetést biztosító munkabérek hiánya, valamint a tűzpiros Ferrarikként száguldó árak és a szinte megfizethetetlen rezsiköltségek megléte miatt az eddigieknél is többen, magyarok is, ukránok is kimenekülnek ebből az egyre lakhatatlanabbá váló országból, vagy hónapszámra külföldön dolgozik vagy a férj, vagy a feleség, vagy mindkettő, és csonka családokban nő fel egy (vagy inkább több) nemzedék. Hogy a túlközpontosítás, a hatalmasra hízott kijevi vízfej miatt nincsenek magukat kormányozni képes önkormányzatok. És hogy nincsenek jól kormányzó kormányok…

Nem. Ez szerintük mind smafu. Csak az zavarja őket, hogy vannak magyar emlékművek, magyar emlékjelek, közintézményekre kitűzött magyar nemzeti zászlók. Hogy vagyunk itt magyarok. Hogy vannak itt lengyelek, románok, oroszok, stb. Hogy Ukrajnában, ebben a soknemzetiségű országban sokan mernek nem ukránnak születni, és sok nemzetiségi gyerek nem tanulja meg jól az ukrán nyelvet, amiért nem a nemzetiségi gyerek a felelős, hanem az a tény, hogy a nemzetiségi iskolákban rossz program szerint, rossz tankönyvekből tanítják az ukrán nyelvet…

De lehet a más nemzetiségűek gyűlöletére, a más nemzetiségűek asszimilálására való törekvésre, a valós és égető gazdasági problémák nem megoldására építeni egy állítólag Európába igyekvő államot, vagy egyáltalán egy államot? És nemzetiségi elnyomásra való törekvéssel, a nacionalista szélsőségesség megtűrésével, sőt újabban a központilag vezérelt dugványozásával, sovén vandalizmussal vajon hogyan lehet felépíteni Ukrajna jövőjét?

Lajos Mihály