Kányádi Sándor: Öreg iskola ünnepére

2018. szeptember 5., 10:49 , 920. szám

bennünk is vásnak a lépcsők

bennünk is öregednek-

újulnak a falak

 

halálunkig halljuk a csengőt

nyelvünk magányos

márvány-tenger partján

milliom rodostóban

zágont

 

dúlások

üszkös falak

karantén

könyvtelenné árvított

bibliotékák

 

isten- s embercsapása

mi minden volt

s mi jöhet még

 

ünnep előtt

ünnep után

addig vagyunk-leszünk

amíg a lépcsők bennünk is

vásnak-vénülnek

s újulnak a falak amíg

halljuk a csengőt

s benne a tengert

és minden rodostóban

zágont

 

 

Kevés olyan ember él közöttünk, akinek ne lenne valamilyen iskolához, tanuláshoz kötődő emléke. Szerencsés esetben olyan kedves képeket, ünnepi és felszabadult hangulatokat is föl tudunk idézni, melyek épp valamelyik szeptember elsejei iskolakezdésről szólnak. Látjuk és érezzük a megújult lépcsőket, a frissen meszelt, festett falakat, sőt még az a különleges illat is előjön valahonnan, ami akkor és ott lengte be az iskolát. 

Erre a kitörölhetetlen élményünkre épít az Öreg iskola emlékére című vers. De az idén nyáron nyolcvankilenc éves korában elhunyt szerzőnk nem is lenne talán Kányádi Sándor, ha költeményének nem adna magyar létértelmű távlatot. Ezért idézi meg Mikes Kelement, akiről tudjuk, hogy idegenben, Rodostónál, a Márvány-tenger partján emlékezett távoli szülőföldjére, Zágonra, mert így alakult a sorsa.

Mikor Kányádi azt írja, hogy „halálunkig halljuk a csengőt”, iskolánk útnak indító szavát, az még csak a szülőföld „tanításának” elévülhetetlenségére utal. Amikor viszont „milliom rodostóban zágon” derengését látja, de még inkább, mikor „nyelvünk magányos Márvány-tenger partját” emlegeti, akkor a lét értésének magyar egyediségét, ennek felbecsülhetetlen értékét is szíves figyelmünkbe ajánlja…

Penckófer János