Kiss Benedek: Mit is szerettem?

2018. szeptember 26., 12:03 , 923. szám

Szerettem az őszi esőt. S a tavaszit.

S mikor a nyárban vadrózsa virít.

 

Szerettem a halált, ha nem halálos.

Szerettem a város fölverte káoszt.

 

Szerettem a rendet, a pohár ásványvizet.

Szerettem a bort, a sört, módjával mindegyiket.

 

Szerettem kis családom, gubancaival együtt.

Szerettem, ami jött, vártam, ami, ami nem jött.

 

Ó, mennyi mindent szerettem, a vén bérházat –

ne mondjátok, hogy nem volt bennem alázat.

 

Szerettem a postást s a muskátli-füzéreket,

az éjszakákat, a négyszögre mért eget,

 

szerettelek én téged, életem, mi kijutott,

szerettem a madárcsivigós virradatot

 

e nagy világegyetemben –

hát ti is békén viseljetek el engem.

 

 

 

Szerettem… szerettem… szerettem… Ezt mondogatja szerzőnk, és közel egy tucatszor ismétli meg a mindössze nyolcszor kétsoros versében Kiss Benedek költőnk. Ugyanakkor még sincs olyan érzésünk, hogy unalmas lenne ez az ismételgetés. Valahogy már az első három rövid mondat magával ragad és megigéz. „Szerettem az őszi esőt. S a tavaszit. S mikor a nyárban vadrózsa virít.” Pedig látható, hogy semmi különös megformáltságot nem foglal magába. És mégis.

A dikció, az épp csak elindított beszédnek ez az első két sora valahogy azonnal kiköveteli magának az emelkedettséget. Hát még aztán a folytatás. „Szerettem a halált, ha nem halálos” – mondja, és ebben már egy egész generációs életérzés megtalálható, ami egyébként nagyon tipikus, de érdekes mód csakis fiatalokra jellemző. Ennek a „halálnak” nem is a halálhoz, hanem az édeskés szomorúsághoz van igazán köze: az idősödő ember egyre kevésbé szeret az elmúlásra gondolni, holott egyre gyakrabban kell szembesülnie vele.

A vers ötödik két sorából – „Ó, mennyi mindent szerettem, a vén bérházat, ne mondjátok, hogy nem volt bennem alázat” – már egyértelműen az idős ember magatartása tűnik ki. Hogy aztán a végére már minden tekintetben érezzük a költemény életösszefoglaló jellegét…

Penckófer János