Az ukrán nemzetépítés módszertana

A magyarellenes propaganda – ha tetszik: uszítás – több mint negyedszázada, vagyis a Szovjetunió széthullása óta folyamatos Ukrajnában, csak a támadások intenzitása változó: valahányszor választásokat vagy népszavazást tartanak az országban, újra előtérbe kerül a „magyar kérdés”. Most éppen választások közelednek.

A propagandisták főpróbája az elvetélt 1991-es kárpátaljai autonómia-népszavazás volt, „végigdolgozták” a két Leonyid, Kravcsuk és Kucsma elnökök választási kampányait, kivették a részüket a „narancsos forradalomból”, amint a „méltóság forradalma” előtt, alatt és után sem tartották méltóságukon alulinak a rágalmazásunkat.

A „műfaj” művelőinek népes tábora persze sokat változott az idők folyamán. Az úttörők a szovjetrendszer széthullásával árván maradt történészek és pártideológusok voltak. Bár Ukrajna történetét alig ismerték akkoriban, nem volt nehéz dolguk, hiszen a szovjet történetírás kollektív bűnösökként kezelte a magyarokat, így csak a Szovjetuniót kellett behelyettesíteniük Ukrajnára, a keleti szlávokat pedig ukránokra a gyalázkodó szövegeikben. Idővel, ahogy a szovjet történésziskola képviselői a szó szoros értelmében kihaltak, helyükbe léptek az immár ukrán felsőoktatási intézményekben kinevelt emberfők. Ez az új generáció igyekezett elsajátítani a nyugati kollégák módszereit és stílusát, egy részük azonban két vonatkozásban ragaszkodott az elődök „hagyományaihoz”: az egyik a meggyőződés, hogy a történésznek mindenképpen szolgálnia kell valakit (országot, népet, politikust stb.), a másik a hit, hogy e szolgálat jegyében bármi megengedhető. Ők azok, akik tudományos munkáikban már igyekeznek ragaszkodni a tényekhez, de úgy lehetnek vele, hogy amikor tévéműsorokban, újságcikkekben, az interneten állítanak valótlanságokat a magyarokkal és általában Ukrajna történetével kapcsolatban, az (a) úgysem jut el külföldre, (b) nem minősül a tudományos munkásságuk részének, (c) egyébként is mindegy, hogy ki mit gondol vagy mond, amíg a „mieink” vannak hatalmon. Talán mondani sem kell, hogy mindig vannak „mieink” – és vagyunk mi, magyarok.

A propagandisták (uszítók) egy másik jelentős csoportja a politikusok, közszereplők és az úgynevezett „aktivisták” közül kerül ki. Ezeknek az önjelölt történészeknek közös ismertetőjegyük, hogy még annyira sem korlátozzák őket a tények, önnön tudatlanságuk és az erkölcs, mint képzett történészkollégáikat. Emlékezhetünk rá például, hogy az idő tájt, amikor a kárpátaljai magyarság új emlékművet akart állítani a Vereckei-hágón a honfoglalás 1100. évfordulója tiszteletére (1996), még népszerű dolog volt az ukrán sajtóban arról cikkezni, hogy a honfoglalás közben részben kiirtottuk, részben elnyomtuk és elmagyarosítottuk a helyben talált szláv-ukrán lakosságot. Később felfedezték az elméletet, mely szerint a honfoglalást tulajdonképpen Anonymus találta ki, valójában a magyarok a mai Kárpátaljától délebbre, például a Duna völgyén át léphettek a Kárpát-medence területére, semmi közük tehát e vidékhez. Egy másik „elképzelés” szerint a honfoglaló magyarok mindössze átvonultak Kárpátalja területén, de csak évszázadokkal később telepedtek le itt.

Sokan máig fontosnak érzik, hogy a honfoglaláson túl is véres és könyörtelen elnyomókként láttassanak bennünket és Magyarországot. A központi „téma” szinte a kezdetektől az 1939. március 15-én kikiáltott kérészéletű ukrán államképződmény, a Karpatszka Ukrajina (ha tetszik: Kárpáti Ukrajna) Magyarország általi lerohanása, megszállása. Éveken át hallgathattuk, hogy a kegyetlen horthysták miként mészárolták le állítólag a Huszt melletti Vörös-mezőn, a megszállók ellen vívott legnagyobb „csatában” az ukrán államiságot védeni kivonult rosszul felfegyverzett ukrán hazafiakat, köztük a sok iskolást.

Meglehet, a hazafias beállítottságú „történészek” kevesellték a Vörös-mezői összecsapás áldozatainak megnyugtatóan azóta sem tisztázott számát, mert idővel egyre többet beszéltek-írtak az ukrán médiában arról, hogy az igazán nagyszámú áldozatot a megszálló magyar hatóságok későbbi kegyetlen tisztogató akciói követelték. Például Volodimir Pipas újságíró-politikus 2008 októberében azzal a szenzációsnak szánt hírrel hozakodott elő a Novini Zakarpattya című kárpátaljai lapban, hogy a magyar hatóságok mintegy 300 foglyul ejtett szicsgárdistát lőttek halomra egy Nagybocskó melletti völgykatlanban (bár az áldozatok maradványai máig nem kerültek elő). Hasonlóan ingatag lábakon áll az a mítosz is, amely szerint Kárpátalján koncentrációs táborokat hoztak létre a magyar hatóságok, melyekben ukrán hazafiak százait (később ezreit, utóbb tízezreit! – a számuk idővel egyre nőtt) kínozták halálra, pusztították el.

Annak igazolására, hogy napjainkra milyen tökélyre fejlesztették az ukrán történészek a múlt „retusálását”, következzék egy idézet az ICTV tévécsatorna Fakti című magazinműsorának internetes változatából (2018. szeptember 27.) Pavlo Haj-Nizsnik, a történelemtudományok doktora, az Oktatási és Tudományos Minisztérium Ukranisztikai Intézete Történelmi Stúdiumok Osztályának vezetője egyebek mellett ezeket mondta a Karpatszka Ukrajina megszállása után történtekről: „Kárpátalján a magyarok talán elsőkként, még a náci Németország előtt, koncentrációs táborokat szerveztek. Több mint 183 ezer ukránt és zsidót mészároltak le, közülük 115 ezer ukránt a koncentrációs táborokban semmisítettek meg. Gyakorlatilag népirtást követtek el az ukrán lakosság ellen.”

Bizonyítandó, hogy a fenti idézet nem véletlen és nem is egyedüli a maga nemében, eszünkbe juthatnak Dmitro Sznyehirjovnak, a Prava Szprava (Igaz Ügy) ukrán nacionalista szervezet társelnökének szavai, aki arról beszélt a ZIK nyugat-ukrajnai hírtelevízió egyik műsorában (2018. augusztus 6.), hogy 1939 és 1944 között 133 ezer ukrán járta meg a magyar börtönöket, közülük 55 ezret „megsemmisítettek fizikailag, halálra kínoztak”. Ezért, vonta le a következtetést emberünk, az ukránok részéről a magyar kisebbség vonatkozásában elkövetett bármiféle sérelemről (például a kisebbségi jogokat szűkítő oktatási törvényről – a szerk.) beszélni „legalábbis tapintatlanság”. Magyarország a népirtás, a fizikai megsemmisítés politikáját folytatta az autochton ukrán lakosság vonatkozásában – tette hozzá Sznyehirjov.

Mint látható, az ukrán áldozatok számát illetően ugyan akadnak még ellentmondások nacionalista körökben, az ukránság ellen elkövetett állítólagos magyar népirtás tekintetében azonban teljes az egyetértés.

Sznyehirjov idézett okfejtése egyébként feltűnően egybecseng az ukrán kormányzat megszokott érvelésével és stratégiájával. Eszerint, az ukránságot az elmúlt évtizedekben-évszázadokban annyi megpróbáltatás, veszteség, sérelem érte, hogy senkinek nem lehet erkölcsi alapja ellentmondani nekik, a múlt tulajdonképpen feljogosítja a ma élőket (főként persze a hatalmon lévőket) arra, hogy gyakorlatilag bármit megtegyenek, amit nemzetépítés címén indokoltnak tartanak (ígéreteket, egyezségeket szegjenek meg, törvényt sértsenek stb.)

Levonhatjuk a következtetést, hogy amíg ügyködnek a történelem átírói, s vannak, akik hinni szeretnének nekik, hiábavaló arra számítani, hogy az ukrajnai közvélemény felfigyel a kárpátaljai magyar panaszokra. Némi optimizmusra legfeljebb az adhat okot, hogy a lengyelek hasonló cipőben járnak, és választások közelednek Ukrajnában.

(ntk)