"A magyar művészetnek egy új fejezetét kezdik nevével"

In memoriam Hollósy Simon

2010. február 19., 09:00 , 475. szám

Hollósy Simonra, e táj egyik legnagyobb festőjére emlékezünk ezekben a napokban.

"Zavarba ejtő feladat egyéniségét objektíve rajzolni meg a tárgyilagosság szenvedélyes haragosának, ennek a nagy ösztönű, csupa ellentét embernek. Hangulatképet adni róla könnyebb, mint pontos adatokat akár élete folyásáról, emberi természetéről, akár művészetéről. ... Ami ezekben a hangulatképekben oly nagy szerepet játszik: a mester "hollófürtű", romantikusan érdekes feje, szenvedélyes világszidása, félelmes testi ereje, másrészt lágy szíve, gyermekkedélye, csapongó fordulatos, gyakran homályos beszéde, érzelmes, meleg csellójátéka, mind igaz, jellemző és fontos is róla írva, mert külseje és külsőségei nem választhatók el ama képzeletizgató, mély hatástól, amelyet több mint három évtized óta ez a különös ember a vele érintkezőkre gyakorolt" – írta a festő halálára a Nyugat 1918. évi 11. számában megjelent írásában Réti János, és ebben egy csöppnyi költői túlzás sincs.

Hollósy Simon Máramarosszigeten született 1857. február 2-án. Helyi örmény családból származott, apja a szabadságharc hatására változtatta a Korbuly nevet Hollósyra.

Előbb kereskedelmi iskolába jár, majd rövid ideig vendéghallgató a pesti Mintarajziskolában, a Képzőművészeti Főiskola elődjében. 1878-ban iratkozott be a müncheni Akadémiára.

1885-ben tűnt ki először müncheni festőtársai közül Tengerihántás c. képével, amely már mutatja a művészt jellemző festői jegyeket és értékeket. Ennek a figyelemnek a hatására kezdtek tömörülni körülötte a fiatalok, s vált iskolateremtő festővé.

1886-ban alapította meg a müncheni akadémikus stílussal szembehelyezkedő magániskoláját. Személyisége erejével, s azzal, hogy a Münchenben kiállított francia képek (Courbet) újszerű értékeire hívta fel a figyelmet, a modern törekvéseknek nyitott utat. Kiváló pedagógus volt, tanítványaitól naturalista objektivitást és romantikus odaadást követelt, így iskolája rövid idő alatt rendkívül népszerűvé vált. Ez idő tájt készült képei a francia festészet új törekvéseihez igazodva, végleg eltávolodtak az akadémikus stílustól. 1894-ben egy fél éven keresztül Csontváry Kosztka Tivadar is nála tanulta a festőművészetet.

Hollósy tanítványai és barátai biztatására Ferenczy Károllyal, Réti Istvánnal, Thorma Jánossal, Iványi-Grünwald Bélával kísérletképpen 1896 nyarán Nagybányára vitte iskoláját, amely a magyar festészet történetében mint a nagybányai irányzat bölcsője nagy szerepet játszott. Iskolája a szabadtéri napfényes tájfestéssel évtizedekre meghatározta a magyar festészet fejlődésének útját.

1901-ben mégis kivált a nagybányaiak közösségéből. Egyes források szerint azért, mert "nézeteltérése támadt az ottani érzékeny művészlelkekkel, s ő maga is érzékeny, nehéz természetű művész volt".

1902-től nyaranta Técsőre vitte tanítványait. A teleket továbbra is Münchenben töltötte, fenntartva magániskoláját.

Nem volt termékeny művész. Inkább a hangulatokat kereste, s elsősorban a tanításban merült ki alkotó tevékenysége. Annak ellenére, hogy a természetelvű naturalizmus hívének vallotta magát, festészetében több periódus különíthető el. 1880-95 között főleg népi életképeket és portrékat festett, kezdetben J. Bastien-Lepage és W. Leibl hatása alatt (Almatolvajok, 1884, magántulajdon; Tengerihántás, 1885, Magyar Nemzeti Galéria). A nyolcvanas évek közepétől Courbet tónusfestészetének tanulságait is felhasználva lágyabb formaképzésre tért át (Merengő, 1886, Magyar Nemzeti Galéria), majd az ablakon beszűrődő fény tónusszínező hatását vizsgálva modern szemléletű életképeket alkotott (Két tűz között, 1891; Az ország bajai, 1893, mindkettő Magyar Nemzeti Galéria).

1896-1901 között Nagybányán plein air tájképeket (Huszt vára, 1896, Máramarosszigeti Múzeum) és a Rákóczi-induló változatait festette. Ez a téma több mint másfél évtizedig foglalkoztatta, és számtalan formai és tartalmi kérdést vetett fel, elsősorban azt, hogy ábrázolható-e egyáltalán történelmi jelenet plein air látásmódban. De világnézetének radikalizálódásával egyenes arányban változtatta meg a jelenet szereplőit is, az 1899-es szakadt nemzetőröktől az 1916-os lázadó parasztokig. Végül sajnos csak a nagyszerű vázlatokig jutott el e művével. Ugyancsak Nagybányához fűződnek a Kiss József költeményeihez készült illusztrációk.

Festészetének utolsó korszakában szinte kizárólag tájképek kerültek ki műterméből. A técsői időszak elején festett képeit szimbolista költőiség jellemzi (Mező, 1903, Magyar Nemzeti Galéria), amely lassan váltott át egy sajátos, kozmikus életérzést sugalló lírai expresszionizmusba (Boglyák, 1906; Técsői részlet, 1912 – mindkettő Magyar Nemzeti Galéria; Nereszen, 1912, magántulajdon). Önarcképe (1918) egyike a legmegrázóbb alkotásainak.

Hollósy Simon 1918. május 18-án halt meg Técsőn. A Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társasága (RIT) azzal tiszteleg a művész emléke előtt, hogy róla nevezte el évente megrendezendő alkotótáborát. Mint Riskó György, a RIT alelnöke jelezte, úgy érezték, nem is találhattak volna ennél méltóbb módot a magyar plain air festészet nagy alakjáról való megemlékezésre. Ugyancsak a festő emlékét őrzi a técsői református templom közelében 1993-ban, halála 75. évfordulójának tiszteletére felállított mellszobra, Tóth Emőke zsennyei szobrász alkotása. (pszv/epa.oszk.hu/artportal.hu/mek.oszk.hu