Versajánló

József Attila: Ősz

Tar ágak-bogak rácsai között

kaparásznak az őszi ködök,

a vaskorláton hunyorog a dér.

Fáradtság üli a teherkocsit,

de szuszogó mozdonyról álmodik

a vakvágányon, amint hazatér.

Itt-ott kedvetlen, lompos, sárga lomb

Lezsák Sándor: Mindszenty beszél a rádióban

Tankok előtti napon szentbeszéd,

Kossuth rádióból érces hang beszélt.

Apám vacsorált, Anyám ölébe vett,

Az ágy szélén ültünk, ő könnyezett.

Nem sírok, kisfiam, boldog vagyok.

Erősebben magához szorított:

Juhász Gyula: Októberi éj

Ezüstös kék lett az egész világ,

Halovány fénye, mint a köd, dereng,

Alvó kísértetek a kerti fák,

Haldokló hold virraszt a csönd felett.

Mintha megállott volna az idő,

Tán Csipkerózsa kertje ez,

A hallgatás már szinte rémítő.

Szabó Magda: Ősz

Ilyenkor már csak a felleg kövér

meg az eső, mely bő kontyát kibontja,

ám apad a víz a rakpart kövén,

s a hegyek és fák sorvadnak naponta.

Fogy az erdő, a színét váltja, bágyadt,

sovány a város, olyan egyszerű lett:

Tompa Mihály: A madár, fiaihoz

Száraz ágon, hallgató ajakkal

Meddig ültök, csüggedt madarak?

Nincs talán még elfeledve a dal,

Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmúlt s többé vissza nem jő

A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő,

Oravecz Imre: Rakéta

A Pajtás című úttörőújságban jelent meg,

hogyan kell füstrakétát csinálni,

lehoztam a padlásról egy tucat film-negatívot,

hosszában ujjnyi széles csíkokra vágtam,

egyik végüket szabadon hagyva újságpapírba csavartam

Babits Mihály: Aestati Hiems

Elszállt a nyárnak utolsó viharja,

nyúlt jegenye szomjasan andalog,

sárgulva rogynak árva kazalok,

sárgul a nyírott róna törpe sarja.

A gép a búzát álmosan hadarja,

szíján suhogva vaskerék forog;

unt hő az égből lankatag csorog,

Serfőző Simon: Nagyon messze

Csoóri Sándor 85 éves

Valaki beszélhetett hozzá,

még ama régi

otthoni időkből,

aki sovánnyá nyúzva a szűkösségtől

talán Zámoly

egyik megvénhedett

kerítése mellől szólíthatta meg,

Kosztolányi Dezső: Nyárutó

Mint egy szegény, sebesült katona,

a piszkos ősz járkál a mély aranyban,

a sebkötőit is letépi halkan,

s csorogni kezd a vére bíbora.

Olyan alélt, hogy semmit se akar,

a napba bámul búsan és fehéren,

mellén a sok-sok vitézségi érem,

Tornai József: Megáldottan és átkozottan

Ötven verseskönyvet írtam

harmadszáz esztendő alatt:

dobogott a bujaság véknyomban,

az táncoltatta tollamat.

Miért nem hagytam abba régen

ezt a vak mulatozást,

miért nem győzött le ős-ellenségem,

a kételkedés, az ellen-látomás,