Szabó Lőrinc: Dsuang Dszi álma

2001. március 2., 01:00 , 7. szám

Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi,

a mester, egy lepkére mutatott.

– Álmomban – mondta – ez a lepke voltam

és most egy kicsit zavarban vagyok.

 

– Lepke – mesélte – igen, lepke voltam,

s a lepke vigan táncolt a napon,

és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi...

És felébredtem... És most nem tudom,

 

most nem tudom – folytatta eltűnődve –

mi az igazság, melyik lehetek:

hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét

vagy a lepke álmodik engemet? –

 

Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi!

Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! –

Ő mosolygott: – Az álombeli lepke

épp így hitte a maga igazát! –

 

Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán

valami mégis megborzongatott,

kétezer évig töprengtem azóta,

de egyre bizonytalanabb vagyok,

 

és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,

már azt, hogy minden kép és költemény,

azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét,

a lepke őt és mindhármunkat én.

 

Aki már majdnem olyan, mint egy lepke, és majdnem olyan, mint maga Dsuang Dszi, majdnem olyan, mint én...

A legtitokzatosabb és a legszebb versek egyike ez a Szabó Lőrinc-vers. Egy barátom mesélte, hogy ő rendszeres időközönként újra meg újra elolvassa. Amikor odaér: „Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán / valami mé­gis megborzongatott” – valóban megérinti a titokzatosság szele. És azon töpreng, mi is ez az élet? Hogy mégis, ki emlékezik kire? Hogy ki is az az ember, aki azt mondja, hogy én?

Ezt a verset valóban érdemes később is elővenni, többször is elolvasni. Érdemes, mert újabb és újabb gondolatokat ébreszt az olvasóban. Például az idő fogalmán elálmodozni ugyancsak segít. Azt pedig mindenki tudja, hogy kinek-kinek a saját gondolataiban kalandozni sokkal izgalmasabb, mint mondjuk egy tucatfilmet végigbámulni a kereskedelmi adón. Aki erre rászoktatja önmagát, mármint a versolvasás utáni gondolkodásra, tapasztalni fogja, hogy az idő mennyire kitágul. Hogy mennyi, de mennyi valóságdarab és emlék keveredik benne. Hogy ő, aki verset olvas, milyen gazdagságokat szabadít fel önmagában. És egy idő múlva már csak azt fogja észrevenni, hogy egyre többen keresik a társaságát. Mint én is a barátomét.

Penckófer János