Mecseki Rita Eszter: Tatjana leveleiből

Maga megint csak szórakozik.

Szórakozik velem. Tudom, mit

akar: kikészíteni. Most újabban

minek udvariaskodik, ha szabad

érdeklődnöm, kedves Uram?

Nekem igazán nem szükséges,

hogy oly mélyen megemelje

a kalpagját, sőt, ha kérhetem,

ne hordjon kalpagot egyáltalán,

mert nem állok többet szóba

Magával. Azt gondolja, hogy

a fővárosból idejőve mindent

megengedhet magának, Maga?

Magához beszélek, bizony,

kedves Úr, Magához beszélek,

Kalpagos Uram, nem értem,

mit képzel Magáról. Hordjon

csak sapkát, galambocskám, ha

kérhetem, mert bizony hogy nem

állok jót magamért, és pofon

találom vágni, ha még egyszer

abban a nagyuras stílben látom

Önt viszont, Barátom.

Nőtincs, 1999. március 16.

Hallatlanul izgalmas tud lenni az az összehasonlítás, amely a különböző korok beszédmódját és udvariassági formáit veti egymással össze. Valamennyi kor nyelvhasználata, a beszéd fordulatai sajátos viszonyokról árulkodnak. Ez természetesen mindig a következő korszak szemében nevetséges és egyben olyan is, hogy az új korszak érzi, a régit el kell vetnie.

Ez a vers is akkor érthető igazán, ha ismerjük, hogy mihez is kötődik, miféle magatartással szemben íródott. Épp ezért fontos minden részlete, a szerző nevétől a helység és a dátum megjelöléséig. Mert valójában a kor szólal meg ebben a versben, a beszélő rámutat a jellegzetesnek gondolt női magatartásra, a nő és férfi viszonyában mára kialakult bájra, de – ismétlem – csak a régi megszólalás ismeretében válik teljes értékűvé ez a költemény, ha ismerjük Anyegin alakját, a férfit, akihez szól a mai női szemlélet. Ismerni kell Puskin Anyegin című művét, abból is Tatjana levelét, a megszólalás akkori báját: „Én írok levelet magának – / Kell több? Nem mond ez eleget? / Méltán tarthatja hát jogának, / Hogy most megvessen engemet...” Így indul a levél, és nagyon tanulságos végig elolvasni...

Az emberi, a nő és férfi közti kapcsolat teljes fordulata mellett a vidék és a főváros megítélését is érdemes és érdekes megfigyelni: „Mondják, untatja kis falunk, / A társaságokat kerűli. / Mi csillogtatni nem tudunk, / De úgy tudtunk jöttén örülni.”

Penckófer János