A táblák

2001. június 22., 02:00 , 23. szám

A másodszor is árvíz sújtotta Szászfalu egyik mellékutcájában, egy kis parasztház udvarán megmutattak nekünk egy kovácsoltvas kerítéssel körbekerített három méter magas obeliszket. 1897-ben állította az Osztrák-magyar Földrajzi Társaság. A házacska összedőlt, a latin feliratú betonmű meg sem sérült. A portán egyedül élő asszony és a jöttünkre összegyűlt utca népe elmagyarázta, hogy ők nem tudják, miért van ott, de ha egyszer valaki odaállította, sem apáik, sem ők nem bántják, vigyáznak rá, tisztelik. Megelégedéssel állapítottuk meg, hogy még mindig civilizált emberek lakják Kárpátalját; legalábbis erről tanúskodnak a falvakban az érintetlenül hagyott zsidó temetők, útszéli keresztek és a múltra utaló egyéb emlékek.

Pedig itt nyolcvan esztendeig nem folyt más, mint rombolás – fizikailag és főleg a lelkekben. A folyamat a Trianon utáni Csehszlovák Köztársasággal kezdődött, mikor az aknaszlatinai első világháborús emlékműről levették a bronztáblát, és felhelyezték a cseh legionáriusokat dicsőítő feliratot. A bejövő magyarok később ledobták a cseh feliratú táblát, feltették a régi, magyar felírás egy olcsóbb változatát. Azután jöttek a szovjetek, akik még a halottakat sem hagyták nyugodni, temetőket helyeztek át, szüntettek meg, igyekeztek eltüntetni mindent, ami arra utalt, hogy itt előttük élet folyt, amely szervezettségében, fejlettségében jóval felülmúlta a cári Oroszország szintjét. Ez a különbség ma is létezik, mérhető, és nem illik bele abba az elméletbe, amely azt hirdeti, hogy ide kultúrát hoztak a felszabadító seregek, amikor a régi világ romjain akarták felépíteni a kommunista új világot. Az új világból nem lett semmi, de kellő mennyiségű romot produkáltak, és természetesen leverték a szlatinai emlékműről a magyar feliratot.

A Szovjetunió megszűntével a sóbánya fölötti kisváros lakói elhelyeztek az emlékművön egy márványtáblát a két világháború halottainak emlékére, remélve, hogy a rombolásnak vége, de úgy látszik, még nem tartunk ott. Barbár kezek leverték a táblát a szla­tinai emlékműről. Ezenkívül szétverték és ellopták Révész Imre síremlékét és a Bartók Béla-emléktáblát Nagyszőlősön, eltűnt a szabadságharc podheringi emlékművéről a felirat, ellopták a munkácsi sztálinizmus áldozatainak emlékművéről a táblát – folytathatnám, de nem teszem. Elhiszem, mert szeretném elhinni, hogy ez az újabb rombolási láz a vas és színesfémek iránti kereslet gerjesztette kapzsiság, illetve a szegénység megnyilvánulása, ami ugyan nagy baj, de bocsánatos bűn a szándékos romboláshoz képest.

Jó lenne megőrizni, illetve helyreállítani a kárpátaljai népben még élő erkölcsi hozzáállást, ami abban a lelkiismereti parancsban nyilvánul meg, hogy ami nem a tiéd, amit nem tettél oda, ahhoz ne nyúlj!

Tithli