Asztalos András: Fohász

2001. augusztus 3., 02:00 , 29. szám

Vers legyen teremtés.

Ama nagynak legyen hű vagy hűtlen mása,

barátja, szeretője.

Legyen vers szelíd és őrjöngő,

világos, majd rejtőzködő.

Legyen szoba, szobának zegzuga,

belakott levegője, poros aljzata.

Legyen otthon, űzött szavak,

lehorgasztott tettek menedéke.

Legyen pillanatragasztó, súgólyuk,

elhasznált zsebkendő.

Legyen ügyes fogdája a mindentől menekülőknek.

Vers legyen rend, tárgyak és tények rendje,

mámorító dohány, bódító füvek kertje.

Legyen ajtó, melyen kopognak, s mely előtt

türelemmel várnak, míg kinyílik, ha kinyílik.

Ígéret és bizonyosság legyen, félreértés akár,

teremtés, melynek teremtője alszik, eszik, messze jár

vagy éppen árnyék-székjén ül.

Vers télen sálban, sapkában legyen,

tavasszal kitakarítva, nyáron

bujkáljanak bokraiban,

ősszel szüreteljenek sorai között.

Mindennek és mindenkinek helyt adjon;

mozduljon s mozogjon benne minden,

mi mozogni, élni bír.

 

Legyen vers, bárhogyan, akárhogyan.

Csak legyen.

 

Verset érzékelni semmivel sem nehezebb, mint az élet millió egyéb csodáját észrevenni és gyö­nyörködni abban. Ahogyan látjuk egy-egy ruha vonalában, hogy az elegáns vagy sportos, hogy egy hajviselet mennyire meg­nyerő és illik a viselője arcához, ahogyan érzékeljük a mozgásban a kecsességet, a szélben az emelkedettséget, hóesésben a varázst, az ételek, italok, a gyümölcsök ízét – szóval, mindent fölsorolhatnék, amit csak kifejez a nyelvünk –, épp úgy láthatjuk a költeményekben azt, ami létrehozta őket. Vagyis, vers mindenütt van, a vers bármiből kialakulhat. Ott van az összes látható és láthatatlan dologban, abban, amit ismerünk, de abban is, amit még sose láttunk. Csak az a fájdalmas az egészben, hiába tudjuk, hogy ott is, itt is, bármiben megtalálható, a versnek hihetetlenül kényes természete van. Nem hajlandó minden időben megmutatni magát. És ez nagy bánata annak, aki már egyszer találkozott vele, módjában állt szemtől szemben lenni azzal a titokkal, ami leíratta magát általa – vagyis, a későbbi verssel...

Penckófer János