A Sváb utca alkonya

Huszti svábok: mindenükből kifosztották őket

2001. augusztus 3., 02:00 , 29. szám
Morgentál Magdolna

1775-ben a Rajna-vidékről 16 sváb család érkezett Husztra. Jó telepesekhez méltóan csakhamar virágzó családi gazdaságokat teremtettek, és több emberöltőn keresztül boldogan éltek. A gyarapodásnak és a békének a második világháború vetett véget. A szovjet csapatok bevonulásával itt is hamar teret hódított a rémuralom: a magyar hadsereg soraiban harcoló sváb katonákat „háborús bűneik”, a fiatalokat pedig nemzetiségük miatt hurcolták büntetőtáborokba. A Sváb utca nehéz időket megélt lakói számára ma is fájó az emlékezés azokra az évekre, és csak egymás között emlegetik sérelmeiket, „legális” kifosztásukat.

– Nagyon keserves idők voltak azok, évekig nem volt egy perc nyugtunk – emlékszik vissza a 79 éves Morgentál Magdolna. – Naponta jöttek fosztogatni bennünket, és nemcsak az éhenkórász katonák, hanem a környék nagymellényesei is. Minden további nélkül a falhoz állítottak bennünket, és vittek, amit láttak. Apósom egy zsák kukoricalisztet elásott a földbe, onnan főztem apránként, hogy éhen ne haljunk. Férjem már a lágerben volt, mikor egy éjjel rám törtek, és a két pici gyermekem mellől akartak elhurcolni. A hozzánk szállásolt tiszt állt végül is eléjük: vagy megsajnált bennünket, vagy a jó helyét féltette.

– Azon az éjszakán velem együtt 16 fiatalt hurcoltak el Husztról – mondja Weis Katalin. – Bennünket, 14 leányt egy helyre szállítottak, és két évig keményen dolgoztattak: tisztítottunk vágányokat, lapátoltunk havat, szenet stb. Az ennivalónk soha nem volt elég, de egyébként nem bántottak.

– Leginkább a tífusztól szenvedtünk. A környékbeliek azzal fenyegettek, hogy egyszer ránk gyújtják az egész tábort – meséli Weinrauch Ilona, aki szintén megjárta a poklot. – Volt, hogy a foglyok bele is haltak a betegségbe, mivel semmilyen orvosi ellátásban nem részesítették őket... A hazaúton, egy darnyicai elosztóállomáson hallottuk először, hogy ártatlanul sanyargattak bennünket. Közülünk ketten maradtak oda, többen pedig már itthon haltak meg nagyon hamar.

Müllerbauer Magdolnát nem hurcolták el, de „kulák-listába” sorolták, és elvették a szülőházát:

– Férjemmel és három gyerekkel maradtunk fedél nélkül, végül anyósom fogadott be Técsőn. Minden családnak elvették a földjét, erdejét, jószágát, tehát a megélhetését. Tízévi nyomorgás után jöttünk vissza, de munkát, nemzetiségem miatt, itthon sem kaptam. 42 éven át pereskedtem szüleim házáért, míg végül visszakaphattam. Az állandó bizonytalanság és hivatalba járás megrontotta az egészségem, felemésztette a nyugalmamat és a lelki békémet egyaránt.

Magda néni szerint a sváb kolónia egészen az oroszok bevonulásáig jól élt az egykori Vár­dombalja utcában; gyarapodott, fizette az adót, és taníttatta fiataljait. Jómaga hét nyelven beszél: a sváb és a magyar az anyanyelve, németül az iskolában tanult meg, szlovákul a környékbeli gyerekektől, majd a 30-as években csehül, aztán a kor változásával oroszul és ukránul. Rendkívüli nyelvérzékét soha sem volt alkalma kamatoztatni, mint mondja, azok az idők nem kedveztek a tehetséges, művelt embereknek, nem volt rájuk szükség. Otthonában már csak egy-két évszázados bútor és néhány megsárgult fénykép őrzi az egykori jólét nyomait és a boldog gyermekkor emlékét. Két könyvkülönlegesség is megmaradt a családi hagyatékból: egy 1852-es kiadású német–magyar szótár és egy 1881-es imakönyv. Az üldöztetés idején féltve őrzött „Gimmel Schlüssel”, azaz imádságos könyv, rejtekhelyét tulajdonosa még ma sem meri felfedni…

– A huszti termőföldeket és legelőket őseink aranypénzen vásárolták meg a Magyar Királyságtól, hogy idetelepedhessenek – mondja a 73 éves Gerhardt József. – Kultúrát hoztak, jószágot, szerszámot és szaktudást. Erdőt vettek, annak anyagából építették házaikat, majd több hektár gyümölcsöst telepítettek. Leginkább földműveléssel foglalkoztak, de volt köztük ács, asztalos, kovács, valamennyi szakmáját értő mesterember. 1945-ben még megvoltak azok az útlevelek, amelyekkel átlépték az országhatárokat, de a közösség akkori vezetője – félve az oroszoktól – elégette őket. A háború után szinte minden családot kuláknak nyilvánítottak, és elvették vagyonukat, kirabolták házaikat. Én nem mondanám, hogy felmenőim bármelyik korszakban is különösen jól éltek volna, amijük volt, azért keservesen megdolgoztak. Ezt vették el tőlük, hogy ne legyen biztos megélhetésünk, és nyugdíjas korunkra is ki legyünk szolgáltatva a pénztelenségnek.

Popovics Zsuzsanna