Babits Mihály: A lírikus epilógja

2001. augusztus 31., 02:00 , 33. szám

Csak én birok versemnek hőse lenni,

első s utolsó mindenik dalomban:

a mindenséget vágyom versbe venni,

de még tovább magamnál nem jutottam.

 

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi,

de hogyha van is, Isten tudja hogy’ van?

Vak dióként dióban zárva lenni

s törésre várni beh megundorodtam.

 

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm.

Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy –

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

 

Én maradok: magam számára börtön,

mert én vagyok az alany és a tárgy,

jaj én vagyok az ómega s az alfa.

 

Az igaz­­­­­­ságról, az igazságokról mindig érdemes gondolkodni. Ezzel a verssel kapcsolatban is érezzük Babits Mihály megállapításának a helytálló igazát. Azt, hogy meny­nyire nehéz, vagyis, szinte lehetetlen kitörni az önmagunk által gerjesztett érzések világából. Ezek szerint a költő csakis magáról „dalol”, csakis magáról képes beszélni. Mindegy, hogy tárgya lesz, vagy alanya a költeményének, mindegy, hogy mit énekel meg, az elsősorban ő maga, az elsősorban a saját személye. De alakuljon bármi bármiképpen, bármikor, az végsősoron is csak ő lehet – ezt mondja ebben a versben a szerző.

Csak egy a bökkenő: miért van az, hogy néha tízmilliók is képesek ugyanúgy érezni ebben a csodálatos nyelvben. Ha például a magyarságához fűződő szeretetéről tesz vallomást a költő. Vagy akkor, ha bensőségesen megszólítja Istent, amikor ősi fohászaink hangját is képes megidézni. De még csak akkor is, ha a saját érzéseiről fog úgy beszélni, mintha az közügy lenne. Hogy is van ez? Be vagyok zárva saját börtönömbe, a társaimtól elzárva érzem magam? Akkor meg hogy lehet az, hogy néha érzem: ez a költő bizony helyettem szól a legszentebb érzéseimről... Olyankor én vagyok ő a közös magyarságban, a közös imáinkban, az ő személyes életében? Vagy ő lépett ki mégis saját börtönéből, és megtalálta bennem a testvérét?

Penckófer János