A csapás

2001. október 5., 02:00 , 38. szám

Nagy csapás érte az Egyesült Államok népét 2001. szeptember 11-én. Ez a nemzet még sohasem élt át ilyen jellegű katasztrófát. Partizánok nem gyilkolták halomra békés polgárait, ártatlan lakosait nem vitték má­lenykij robotra Szibériába. Megszálló katonák nem erőszakolták meg asszonyait, lányait. Idegen tankok nem taposták az utcakövezetre fiataljait. Amerika polgárai soha nem éltek át ilyen méretű erőszakot. Megtörtént a hihetetlen: a világ legerősebb államában ártatlan polgárok ezrei haltak értelmetlen halált.

Európának azon a részén, ahol mi élünk, ismerős az az érzés, amit ma az amerikai polgárok éreznek: a tehetetlenség fokozta fájdalom az elvesztett hozzátartozókért. Számunkra nemcsak az egyszerű emberek érzése, de az állami vezetés reakciója is ismerős. Szovjet időket és magatartást idéz, és kérdések sorát veti fel. Az elnök tizenkét órás ismeretlen helyen való távolléte, a nyilatkozatok összevisszasága, a média szokatlan visszafogottsága és diszkréciója: még a tetemzsákokról is elfordították a kamerát, kerülendő a kegyeletsértést. Ugyanakkor veszélyes médiakonszenzus uralkodik a történtekkel kapcsolatban. Gondolkodni, elemezni, kérdéseket feltenni egyenlő a terroristák támogatásával, illetve a terrorizmus elfogadásával. Ez is azokat az időket idézi, amikor a központi bizottság irányította az írott és elektronikus sajtót.

Sok a kérdés. Például jó ideig nem tudtuk az áldozatok számát még megközelítőleg sem; két napra volt szükség ahhoz, hogy kiderüljön, a Pennsylvania államban lezuhant Boeing-757-est a légvédelem lőtte le, vagy az utasok lázadása okozta a vesztét. Furcsák a nyilatkozatok is, egyes esetekben nem is szerencsések. Például sokan Pearl Harborhoz hasonlították a történteket. Ez volt az a nap, amikor a japán légierő megsemmisítette az amerikai csendes-óceáni flottát, vagy legalábbis hajóinak zömét. Azért nem szerencsés az összehasonlítás, mert a legújabb történelmi kutatások szerint a váratlan támadásról sokan tudtak Amerikában és Angliában is, de hallgattak, mert érdekük volt Amerikát kellő harciassággal belevinni a háborúba. Egy finn újság most is tudni véli, hogy egyes országok magas rangú tisztviselői nem mentek be aznap dolgozni a Word Trade Centerbe. Sok egyéb kérdés mellett felmerült, vajon tényleg nem tudják a tőzsdén, kik játszottak besz­re, és nyertek milliókat ezen a szörnyű tragédián. Viszont egyetlen szó sem hangzott el arról, hol hibázott az adófizetők dollármillióit felemésztő titkosszolgálat. Ezt lehet szépíteni és magyarázni, de el nem ismerni, hogy csődöt mondott az egész amerikai hírszerzés, több mint hiba.

Az is kérdés, valóban azt hiszi-e az amerikai elit, hogy a hajók felvonultatásával és a kardcsörtetés egyéb fajtáival helyreállítható a megtépázott amerikai nemzeti büszkeség? Végül az utolsó kérdés: valóban higgyük el, hogy ez a demokrácia és a szabadság ára?

Tithli