A tornádók és a jólét földjén

Amerika egy kárpátaljai lelkész szemével

2001. október 5., 02:00 , 38. szám
Az akroni öregek otthonában a sütemények eladásából befolyt összeggel támogatták Kárpátalja árvízkárosultjait

Múlt év őszén Ohio állam Akron nevű városának magyar református gyülekezete lelkészi szolgálatra hívott egy kárpátaljai lelkipásztort. A választás Kő­rözsi Sándor beregdédai lelkipásztorra esett, aki így fél évig szolgált az Amerikai Egyesült Államokban.

– Fontos követelmény volt az angol nyelv ismerete, és mivel én már töltöttem egy rövid időt Angliában, rám esett a választás – emlékszik vissza az indulásra a fiatal pap. – Nagytiszteletű püspök urunk kért fel, hogy vállaljam a megtisztelő feladatot. A kihívás persze nagy volt, de úgy láttam, Isten nyitotta ezt az utat előttem. Pár héttel később már el is foglalhattam szolgálati helyem az Akroni Szabad Református Egyháznál.

– Hogyan fogadták Önt a hívek?

– Örömmel és odafigyeléssel, amiért nagyon hálás vagyok Istennek. Valóban szeretettel voltak irántam, a leszakadt magyar területről, Kárpátaljáról érkezett lelkipásztor iránt.

– Mi volt a feladata az új egyházközségben, s hogyan birkózott meg vele?

– A gyülekezet 170 tagja amerikai viszonylatban jó arány­ban képviseltette magát a vasárnapi és hétközi istentiszteleteken, de egyéb hitközösségi alkalmakat nemigen tartottak. Az itthoni gyakorlatnak megfelelően ezért igyekeztem bevezetni a bibliaórákat és a fiatalok konfirmációs óráit. Ez utóbbi nem ment könnyen, ugyanis már a tizenéves korosztály is igen elfoglalt, ezért szinte lehetetlen feladatnak bizonyult a megfelelő időpont egyeztetése a konfir­mandus-jelöltekkel. Előfordult, hogy havonta egyetlen egy alkalommal sikerült „összehozni” őket. A felnőtt bibliaközösség ugyanakkor szépen összekovácsolódott, melynek 18 és 75 év közötti tagjai valóban keresték az Urat, és megérintette őket az Ige tanítása.

– Ön milyennek látta az amerikaiak, az ohiói magyarok életét, mindennapjait?

– Teljesen más világ az övék. Az itthoni nagyarányú szegénységgel szemben ott elsősorban nem a napi megélhetési gondok kötik le a családokat. Mindenkinek van munkahelye, ki-ki az adott fizetéséből él jól vagy jobban. Néhány kivételtől eltekintve nincsenek pusztán létükért küzdő emberek, mondhatni, tömeges a jólét. Ugyanakkor az amerikai magyarság lelki élete sokkal szegényesebb, mint a miénk. Ennek egyik oka talán éppen az anyagiasság, a külsőségek előtérbe helyezése és a hit, az Istennel való élő kapcsolat másodlagossá degradálása.

– Családcentrikusak az amerikaiak?

– Sokkal kevésbé, mint a magyar átlag. A jómód ellenére, vagy éppen ebből kifolyólag, a fiatal házasok leggyakrabban csak egy, ritka esetben két gyermeket vállalnak – nem szívesen kötik le magukat a gyermeknevelés terhével és felelősségével. A pénzüket inkább kutyára, macskára, utazásra vagy egyéb szórakozásra költik. A három nemzedékes család is ritkaság, mivel az idős emberek életük utolsó éveit általában öregotthonokban töltik. Számukra ez teljesen természetes, így „tehermentesítik” a kereső családtagokat és a közelebb-távolabb tanuló unokákat. Magam is szolgáltam egy ilyen idősek otthonában, és volt, akit hónapszámra nem látogattak hozzátartozói. Talán éppen ennek folyományaként beszéli mind kevesebb gyerek nagyszülei nyelvét. A legtöbb szülő is jobbára angolul beszél. Lényegében ezért volt szükség a kétnyelvű szolgálatra is, ezért tartottunk külön magyar és angol istentiszteletet.

– Mit sikerült meglátnia, felfedeznie a „nagy” Amerikából?

– Mivel saját gépkocsival nem rendelkeztem, mint mondják, oda mentem, ahová vittek. A hívek kedves meghívásaival élve jártam a százezres magyarsággal bíró, metropolisnak számító Cleve­­­­landben, amelynek megtekintettem gyönyörű katolikus templomát, világvárosi központját. Megcsodáltam a Niagara-vízesést, etettem az Irie-tó partjára sereglett kanadai vadkacsákat, melyekre, érdekes módon, senkinek sem jutott eszébe vadászni.

– Volt-e része az arrafelé igen gyakori és heves tornádókban?

– Igen, egy alkalommal, és elárulom, európai ember számára elég rémisztően hatott. Azt gondoltam, reggelre a ház és a környék is romokban lesz, de ez szerencsére nem következett be. Hasonlóan rossz élményt jelentett az itthoni tavaszi árvíz híre is, ami nemcsak engem, de a tornádók pusztításait ismerő amerikaiakat is aggodalommal töltötte el. Megható volt, hogy az öregek otthonában egy egész héten át süteményeket készített a személyzet, majd egy nagyszabású vásár keretében értékesítette azokat, hogy a befolyt pénzösszeggel támogatni tudják árvízkárosultjainkat.

– Milyen tapasztalatokkal gazdagította a tengeren túl töltött idő?

– Bár nálunk is akad javítani, jobbítani való, de ez a szolgálat elvezetett oda, hogy egy kicsit másként lássam Kárpátalja református gyülekezeteinek, egyházának életét és feladatait. Odakint fedeztette fel velem Isten a még megőrzött lelki értékeink fontosságát és kegyelmét. Ilyen értékünk például a szeretni tudás, az egymásra való odafigyelés. Amerikában mindenki leginkább a maga dolgával van elfoglalva, nagyon korán meglazulnak a családi kötelékek, és az ottani emberek a szeretet alatt már nem azt értik, amit mi. A családi, baráti, hívő közösségben töltött idő, a közösségi élmények sokkal kevésbé fontosak. Érzéseiket, a tiszteletet, a szeretetet, a szerelmet is leginkább csak lélek nélküli tárgyakkal igyekeznek kifejezni. Sajnos a végletekig eltárgyiasultak az emberi kapcsolatok. Mi a közös bennünk? Talán az, hogy nemzeti öntudatunkat csak abban az esetben tudjuk megőrizni, ha féljük az Istent, és magyarságunkat isteni küldetésként éljük meg.