Magyarként szovjet egyenruhában

Egy kárpátaljai szovjet tartalékos tiszt visszaemlékezése az 1968-as csehszlovákiai bevonulásra

2001. október 12., 02:00 , 39. szám

– Hogyan kapott tiszti rangot?

– Az Ungvári Állami Egyetemen katonai oktatás is folyt. Az egyetem befejezése után, 1959-ben tartalékos alhadnagyi rangot kaptam.

– Hogyan lett katonája a Csehszlovákiába bevonuló szovjet hadseregnek?

– 1968 augusztusában a rádióból és a sajtóból annyit tudtunk a cseh eseményekről, amennyit a szovjet média hajlandó volt elárulni. Emlékszem egy érdekes esetre azokból a napokból. Csapon magyarországi vendégekre vártam. A vasúti váróteremben egyszer csak meg­jelentek a Szovjetunió Kom­­­munista Pártja Központi Bizottságának tagjai Leonyid Brezsnyevvel az élen. Akkor érkezhettek haza a csehszlovák vezetőkkel Ág­cser­nyőn folytatott tárgyalásokról. A csapi tömeget meglepte, hogy két-három méterről láthatta a Szovjetunió legfelsőbb vezetését. Brezs­nyev, Koszigin és a küldöttség tagjai elvonultak mellettünk. Az emberek tapsolni kezdtek, Brezsnyev pedig odaköszönt nekünk. Akkoriban még nem féltették a vezetőket, mint manapság. A sajtó eredményesnek nevezte a tárgyalásokat, ezért én úgy láttam, megoldódik a csehszlovák probléma, de nagyot tévedtem. Rá kellett volna jönnöm, hogy ebben az országban a szavak és tettek közt különbség van.

Egy csendes augusztusi estén a vacsora elfogyasztása után nyugovóra tértünk. Csak a vonatok zakatolása zavarta az álmunkat, mivel közel laktunk az állomáshoz, s ezekben a napokban már sok katonai szerelvény tartott az államhatár irányába. Abból is sejthettük, valami készül, hogy több katonai alakulat állomásozott Bátyú határában: a szernyei legelőn a hidászok, a Karasztó-dűlőben a rakétások, a Liget-dűlőben a tankisták. A guti, az izsnyétei és a gorondi erdőben egy bolgár katonai egység táborozott. Azt rebesgették, hogy a Varsói Szerződés hadseregei közös hadgyakorlatra készülnek.

Este tíz órakor kopogtattak. A községi tanács küldönce közölte velem, hogy jelenjek meg a községházán, mozgósítás van kilátásban. Gyorsan bepakoltam a bevonuláshoz szükséges dolgokat, elköszöntem a feleségemtől, megcsókoltam az alvó gyerekeket. Ti­zenkettedmagammal kaptunk behívót a községházán: Balogh János, Baraté Endre, Baraté Ferenc, Dudás Zsigmond, Kovács Sándor, Lizák Kálmán, Lányi József, Sütő Endre, Sebek István, Szkiba Ernő, Tóth Miklós. Engem a munkácsi lövészhadosztály felderítő zászlóaljához osztottak be. Zászlóalj parancsnokom, Kniss alezredes nagyon rendes ember volt. Elmondta, hogy annak idején Nagy Imrének adta az őrséget, beszélgetett vele oroszul. Nagyon jó véleménnyel volt a magyarokról.

A sislóci erdőben, 1968. augusztus 15-én tudtam meg, hogy Csehszlovákia megszállása eldöntött, a moszkvai vezérkar csak a megfelelő alkalomra várt. Az ezred tisztikarának gyűlésén azzal érveltek, hogy veszélyben van a szocialista rendszer Csehszlovákiában. Ettől kezdve nem hagyhattuk el a tábort. Augusztus 17-én a parancsnokok megkapták a hadműveleti térképeket, déltájban kiosztották a lőszert. A tiszteket is géppiszto­lyokkal látták el, majd gyűlést hívtak össze. Itt megmagyarázták a bevetés célját, elmondták, hogy példát kell mutatnunk a sorkatonáknak a harci cselekmények idején. Aki nem teljesíti hazafias kötelességét, azt hadbíróság elé állítják.

Felderítő századunk feladata az volt, hogy biztosítsa a hidak, hegyszorosok átjárhatóságát a többi alakulat számára. Kilátásba helyezték a német határ átlépését is arra az esetre, ha a Nyugat beavatkozna. A Nyugat azonban tartotta magát a Jaltai Egyezményhez, amely ezt a területet a szovjet érdekszférába sorolta. Csehszlovákia esetében tehát ugyanaz történt, mint 1956-ban Magyarországon.

Augusztus 20-án éjfél körül Sztrázsnál léptük át a csehszlovák határt. Ezalatt az ejtőernyősök elfoglalták Prága repülőtereit, megszállták a középületeket. Ennek következtében a csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást. Hajnalban már Kassán voltunk. Kassa után meg­történt az első baleset: egy tank a sertésólban kötött ki. A lakosság Rozsnyóig közömbösen fogadott bennünket, fel sem tudták fogni, mi történik. Rozsnyónál a gyerekek az öklüket rázták felénk, Rimaszombaton pedig (ez már augusztus 21-én történt) kavicsot szórtak a kocsinkra.

Az egyik községnél lezárták a sorompót, meg kellett állnunk. A kocsi ablaka le volt húzva, az ölemben a géppisztoly. Egy fiatalember jött oda hozzám és tört oroszsággal megkérdezte:

– Hová mennek?

– Hadgyakorlatra – válaszoltam.

– Önök megszállták az országot, minden rádió ezt harsogja – mondta, és leköpött. Felhúztam az ablakot.

Augusztus 22-én Krameriz városában felbőszült tömeg fogadott minket. Leszakadni a menetoszloptól itt már veszélyes lett volna. Három napig állomásoztunk ennek a morva városnak a szélén. Innen továbbvezényeltek bennünket nyugat felé. Végül Ceske Bu­de­jo­vice mellett vertünk tábort az erdőben, és itt állomásoztunk október végéig. A kerítéseken és a házak falain gúnyos felira­tok jelentek meg oroszul és magyarul – előttünk vonult el ugyan­is egy magyar egység. Néhány feliratra még emlékszem:

1. Katonák, menjetek haza!

2. Меняем один хлеб на десять танков! (Egy kenyeret adunk tíz tankért!)

3. Братцы, Закарпатцы, идите домой! Мы жили с Вами в одном государстве! (Barátaink, kárpátaljaiak, menjetek haza! Mi egy országban éltünk!)

Legnagyobb örömünkre egy­­­ségünket október 27-én kivonták Csehszlovákiából, vissza­­tértünk Beregszászba. Engem mint tartalékos tisztet 1968. november 1-jén szereltek le, visszatértem a munkámhoz az iskolába.

– Hogyan ítéli meg mai szemmel az akkori eseményeket?

– Már akkor meggyőződhettünk arról, hogy ha komoly támadást kapunk, seregünket szétverik. Nagy volt a szervezetlenség. Az a néhány katona, aki a bevonulás során életét vesztette, a szervezetlenség miatt pusztult el. Az egyik alakulat a másikat szorította le az úttestről, mert csak a célt nézték: azt, hogy mielőbb elfoglaljanak egy települést. Hittünk-e benne, hogy nemes célt szolgálunk? Nem nagyon. „Ha nem térünk vissza, mi lesz a családdal?” – leginkább ez járt a fejünkben . Megbeszélni ezt nem volt kivel, hisz az ember nem tudhatta, kiben mi lakozik. Csak magunkra számíthattunk.

Bagu Balázs