Magyarként szovjet egyenruhában
Egy kárpátaljai szovjet tartalékos tiszt visszaemlékezése az 1968-as csehszlovákiai bevonulásra
– Hogyan kapott tiszti rangot?
– Az Ungvári Állami Egyetemen katonai oktatás is folyt. Az egyetem befejezése után, 1959-ben tartalékos alhadnagyi rangot kaptam.
– Hogyan lett katonája a Csehszlovákiába bevonuló szovjet hadseregnek?
– 1968 augusztusában a rádióból és a sajtóból annyit tudtunk a cseh eseményekről, amennyit a szovjet média hajlandó volt elárulni. Emlékszem egy érdekes esetre azokból a napokból. Csapon magyarországi vendégekre vártam. A vasúti váróteremben egyszer csak megjelentek a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának tagjai Leonyid Brezsnyevvel az élen. Akkor érkezhettek haza a csehszlovák vezetőkkel Ágcsernyőn folytatott tárgyalásokról. A csapi tömeget meglepte, hogy két-három méterről láthatta a Szovjetunió legfelsőbb vezetését. Brezsnyev, Koszigin és a küldöttség tagjai elvonultak mellettünk. Az emberek tapsolni kezdtek, Brezsnyev pedig odaköszönt nekünk. Akkoriban még nem féltették a vezetőket, mint manapság. A sajtó eredményesnek nevezte a tárgyalásokat, ezért én úgy láttam, megoldódik a csehszlovák probléma, de nagyot tévedtem. Rá kellett volna jönnöm, hogy ebben az országban a szavak és tettek közt különbség van.
Egy csendes augusztusi estén a vacsora elfogyasztása után nyugovóra tértünk. Csak a vonatok zakatolása zavarta az álmunkat, mivel közel laktunk az állomáshoz, s ezekben a napokban már sok katonai szerelvény tartott az államhatár irányába. Abból is sejthettük, valami készül, hogy több katonai alakulat állomásozott Bátyú határában: a szernyei legelőn a hidászok, a Karasztó-dűlőben a rakétások, a Liget-dűlőben a tankisták. A guti, az izsnyétei és a gorondi erdőben egy bolgár katonai egység táborozott. Azt rebesgették, hogy a Varsói Szerződés hadseregei közös hadgyakorlatra készülnek.
Este tíz órakor kopogtattak. A községi tanács küldönce közölte velem, hogy jelenjek meg a községházán, mozgósítás van kilátásban. Gyorsan bepakoltam a bevonuláshoz szükséges dolgokat, elköszöntem a feleségemtől, megcsókoltam az alvó gyerekeket. Tizenkettedmagammal kaptunk behívót a községházán: Balogh János, Baraté Endre, Baraté Ferenc, Dudás Zsigmond, Kovács Sándor, Lizák Kálmán, Lányi József, Sütő Endre, Sebek István, Szkiba Ernő, Tóth Miklós. Engem a munkácsi lövészhadosztály felderítő zászlóaljához osztottak be. Zászlóalj parancsnokom, Kniss alezredes nagyon rendes ember volt. Elmondta, hogy annak idején Nagy Imrének adta az őrséget, beszélgetett vele oroszul. Nagyon jó véleménnyel volt a magyarokról.
A sislóci erdőben, 1968. augusztus 15-én tudtam meg, hogy Csehszlovákia megszállása eldöntött, a moszkvai vezérkar csak a megfelelő alkalomra várt. Az ezred tisztikarának gyűlésén azzal érveltek, hogy veszélyben van a szocialista rendszer Csehszlovákiában. Ettől kezdve nem hagyhattuk el a tábort. Augusztus 17-én a parancsnokok megkapták a hadműveleti térképeket, déltájban kiosztották a lőszert. A tiszteket is géppisztolyokkal látták el, majd gyűlést hívtak össze. Itt megmagyarázták a bevetés célját, elmondták, hogy példát kell mutatnunk a sorkatonáknak a harci cselekmények idején. Aki nem teljesíti hazafias kötelességét, azt hadbíróság elé állítják.
Felderítő századunk feladata az volt, hogy biztosítsa a hidak, hegyszorosok átjárhatóságát a többi alakulat számára. Kilátásba helyezték a német határ átlépését is arra az esetre, ha a Nyugat beavatkozna. A Nyugat azonban tartotta magát a Jaltai Egyezményhez, amely ezt a területet a szovjet érdekszférába sorolta. Csehszlovákia esetében tehát ugyanaz történt, mint 1956-ban Magyarországon.
Augusztus 20-án éjfél körül Sztrázsnál léptük át a csehszlovák határt. Ezalatt az ejtőernyősök elfoglalták Prága repülőtereit, megszállták a középületeket. Ennek következtében a csehszlovák hadsereg nem tanúsított ellenállást. Hajnalban már Kassán voltunk. Kassa után megtörtént az első baleset: egy tank a sertésólban kötött ki. A lakosság Rozsnyóig közömbösen fogadott bennünket, fel sem tudták fogni, mi történik. Rozsnyónál a gyerekek az öklüket rázták felénk, Rimaszombaton pedig (ez már augusztus 21-én történt) kavicsot szórtak a kocsinkra.
Az egyik községnél lezárták a sorompót, meg kellett állnunk. A kocsi ablaka le volt húzva, az ölemben a géppisztoly. Egy fiatalember jött oda hozzám és tört oroszsággal megkérdezte:
– Hová mennek?
– Hadgyakorlatra – válaszoltam.
– Önök megszállták az országot, minden rádió ezt harsogja – mondta, és leköpött. Felhúztam az ablakot.
Augusztus 22-én Krameriz városában felbőszült tömeg fogadott minket. Leszakadni a menetoszloptól itt már veszélyes lett volna. Három napig állomásoztunk ennek a morva városnak a szélén. Innen továbbvezényeltek bennünket nyugat felé. Végül Ceske Budejovice mellett vertünk tábort az erdőben, és itt állomásoztunk október végéig. A kerítéseken és a házak falain gúnyos feliratok jelentek meg oroszul és magyarul – előttünk vonult el ugyanis egy magyar egység. Néhány feliratra még emlékszem:
1. Katonák, menjetek haza!
2. Меняем один хлеб на десять танков! (Egy kenyeret adunk tíz tankért!)
3. Братцы, Закарпатцы, идите домой! Мы жили с Вами в одном государстве! (Barátaink, kárpátaljaiak, menjetek haza! Mi egy országban éltünk!)
Legnagyobb örömünkre egységünket október 27-én kivonták Csehszlovákiából, visszatértünk Beregszászba. Engem mint tartalékos tisztet 1968. november 1-jén szereltek le, visszatértem a munkámhoz az iskolába.
– Hogyan ítéli meg mai szemmel az akkori eseményeket?
– Már akkor meggyőződhettünk arról, hogy ha komoly támadást kapunk, seregünket szétverik. Nagy volt a szervezetlenség. Az a néhány katona, aki a bevonulás során életét vesztette, a szervezetlenség miatt pusztult el. Az egyik alakulat a másikat szorította le az úttestről, mert csak a célt nézték: azt, hogy mielőbb elfoglaljanak egy települést. Hittünk-e benne, hogy nemes célt szolgálunk? Nem nagyon. „Ha nem térünk vissza, mi lesz a családdal?” – leginkább ez járt a fejünkben . Megbeszélni ezt nem volt kivel, hisz az ember nem tudhatta, kiben mi lakozik. Csak magunkra számíthattunk.
Bagu Balázs
