„A véreskezű szovjet diktátorok vérbe fojtották a magyar forradalmat...”

Molnár László visszaemlékezése az 56-os forradalom gálocsi visszhangjaira

2001. október 19., 02:00 , 40. szám

Az 1956-os magyar forradalom hírei Kárpátalja magyar lakosságához is korán eljutottak. A Szabad Európa Rádió adásait hallgatva sokakban felébredt a remény: most majd talán semmissé tehető a trianoni szerződés, a Nyugat talán felülbírálja döntését, és a megcsonkított Magyarország mellé áll. Gá­lo­cson az akkor alig 11 éves Molnár László is lélegzetvisszafojtva figyelte az idősebbek esélylatolgató „politizálását”, akikben még igen elevenen élt a háború után elvesztett ha­za fájdalma. Később látta az anyaország felé dübörgő harckocsikat, és a felnőttek korábbi bizakodásának félelembe hajlását.

– Kis telepes rádiónk révén értesültünk a napi események alakulásáról, így én élőben hallhattam Nagy Imre hang­ját – emlékszik vissza Molnár László, a KMKSZ választmányának tagja. – Az oroszok bevonulását követően mindnyájunkban nagy volt a fájdalom, sajnáltuk az elesett, bebörtönzött fiatalokat, a magyar haza ismételt bukását. Gyerekfejjel el is határoztuk, hogy valamit teszünk ellene. Unokatestvéremmel, Per­duk Tiborral és közös barátunkkal, Pasztellák Istvánnal egyfajta „ellenálló csoportot” hoztunk létre, amihez persze próbáltunk társakat szerezni.

– Elhatároztuk, hogy össze­gyűjtjük a falu határában az egykori második világháborús frontvonal környékén még fellelhető fegyvereket. Ezeknek aztán én lettem a „raktárosa”. A kardokat, egy-egy revolvert, puskát és az ágyúgolyókból kiszedett lőport ládákba pakoltam, amiket előbb a szenes­suf­niban ástam el, majd a csűr gerendája alá rejtettem.

– Mikor jött el a cselekvés ideje?

– A forradalom második évfordulója alkalmával szerveztük első „komoly” akciónkat. Megfogalmaztunk egy felhívást, amit Pista október 23. hajnalán kiragasztott a falu egyetlen üzletének ajtajára, illetve a kolhoziroda falára. Ezzel szerettünk volna emlékezni a hősökre és valamiképpen lelket önteni a falu lakosaiba. „A véreskezű szovjet diktátorok vérbe fojtották a magyar forradalmat...” – hirdették a plakátjaink, amiket sajnos (vagy szerencsére) nagyon hamar észrevett egy „párt közeli” egyén, és azonnal a helyi párttitkárhoz rohant vele. Úgy vélem, ha az írást egy egyszerű ember veszi észre és csendben eltávolítja, soha senki nem szerez tudomást róla. Ugyanakkor, ha ezt megússzuk, szinte bizonyos, hogy tovább szervezkedünk, aminek még súlyosabb következményei lehettek volna ránk nézve. Így is elég nagy veszedelmet zúdítottunk családjainkra és a falu lakosaira. A KGB még aznap elkezdte a nyomozást: összegyűjtötték és kihallgatták a korábban „feketelistára” vett embereket, és lepedős autójuk (pony­vás kocsi) szinte naponta bejárta a falut.

– Végül fény derült az „elkövetők” kilétére...

– Elsőként Pasztellák Istvánt vitték el, állítólag írásszakértő segítségével találtak rá, majd hamarosan Perduk Tibor és én is sorra kerültünk. Engem két napig tartottak benn. Igyekeztem minél kevesebbet elárulni a dolgainkról, a fegyverekről, amíg csak lehetett, tagadtam. Egy revolver kapcsán aztán ki is húztam a gyufát. Nem akartam elárulni, hova rejtettem, végül azt vallottam, hogy Ungváron a gyaloghídról az Ungba dobtam. Erre búvárokat rendeltek a helyszínre, akik órákig keresgéltek a jéghideg vízben. Aztán kiböktem, hogy nem is ott van, hanem a nővéremék kútjában. Csodálom, de még akkor sem bántottak... Miután a kút vizét kiszivattyúzták, már engem küldtek le a fegyverért. Meg is találtam, de ahelyett, hogy felhoztam volna, a terhelő bizonyítékot még inkább a káva alá dugtam. Végül a falu kútmesterét parancsolták le, aki aztán pillanatok alatt megtalálta a működőképes, cseh tiszti revolvert.

– Mi lett a szervezkedésük következménye?

– A nyomozók sehogy sem akarták elhinni, hogy egyedül, felnőtt segítség nélkül szervezkedtünk. Jobb híján a gálocsi származású, akkor már Husz­ton szolgáló, időskorú Gecse Endre tiszteletes nyakába varrták az ügyünket, akit azelőtt hittanoktatásért is feljelentettek. Rá akarták bizonyítani, hogy kapcsolatban állt a magyarországi felkelőkkel és letartóztatásához a mi ügyünk is kapóra jött. Őt végül halálra verték a kihallgatások során, mert nyilván nem tudták rávenni, hogy magára vállaljon olyasmit, amiről tudomása sem volt. Engem nem ért komoly fizikai bántalom, inkább mosolyogtak rajtam. Emlékszem, az egyik tiszt egyszer kacagva mondta: „Ez akarta megdönteni a nagy szovjethatalmat, mikor a földig se ér a lába?!” És valóban, ahogy ültem a széken, cipőm nem érte el a padlót. Majd jött a tárgyalás, ahol két társamat hat, illetve két évi börtönre ítélték, aminek egy részét aztán le is töltötték. Engem fiatal korom miatt ugyan felmentettek, de több mint egy évig, hetente jelentkeznem kellett a körzeti KGB-s tisztnél ún. „beszélgetésre”. Hogy milyen volt a történtek visszhangja a faluban? Vegyes. Ami azonban örökre belém ivódott, az a monarchiabeli idős emberek néma kézszorítása, amelyben szavak nélkül is nagyon sok minden benne volt...

Popovics Zsuzsanna