„Látszott rajta, hogy nem félti az életét, … elfogadja a Jóisten akaratát.”

Theofila nővér ott volt Romzsa Tódor halálos ágyánál

Romzsa Tódor munkácsi görög katolikus mártír püspök neve az elmúlt években került vissza a kárpátaljai köztudatba. Boldoggá avatása alkalmából ismét a figyelem középpontjába került életútja, az ellene elkövetett kegyetlen merénylet, felidéződtek vér­ta­­núhalálának körülményei. Kevesen tudják azonban, hogy az 1947. őszi szomorú történések egyik szemtanúja, Manajlo Mária Theofila bazilita rendi apáca, akit az akkori hatalom legszigorúbb büntetőlágere sem tudott végleg „elhallgattatni”, még ma is él Ungváron… Theofila nővér bizalmatlanul fogadja az akkori időkre vonatkozó kérdéseket, mint mondja, életének azon időszaka feledésre és nem felemlítésre való. Szemében félelemmel, elcsukló hangon kérdezte, pontosan kik is vagyunk, miért kerestük fel, és főleg kinek a megbízásából... Félelme természetesen érthető, ugyanakkor nagyon megrázó is. Óhatatlanul felmerül a kérdés: minek lehetett kitéve ez a törékeny, szent életű apáca a diktatúra önkényének hosszú évei alatt?

Theofila nővér végül mégis fogad bennünket és nagyon szerényen, de mesél hitet, lelket próbáló életéről, sorsáról:

– A mi családunkban tíz nemzedékre visszamenőleg mindig volt egy-egy pap. Anyai nagyapám, illetve édesapám, Manajló Pál is görög katolikus papként működött. Heten voltunk testvérek, mi ketten, a legidősebbek, ikrekként születtünk 1920-ban. 16 évesen határoztam el, hogy zárdába lépek és a Szent Baszileiosz rendjének apácája leszek. Szüleim ezt eleinte nagyon ellenezték, azt mondták, túl fiatal vagyok még egy ilyen komoly döntéshez, de végül csak beleegyeztek.

– A tanítóképzőből már jól ismertem az apácákat, így könnyen megtaláltam a helyem. A leghálásabban Teréz nővérre emlékszem vissza, aki a képzőben osztályfőnökünk volt és fizikát, matematikát tanított. Később ő lett a máriapócsi rendház főnökasszonya, és minden nyáron elvitt magához az ottani búcsúba. Nagyon kedves idők voltak azok, mert békében éltünk, az Úrban való reménységgel. Édesapámék ekkor már Szlovenszkón éltek, egy Lakárt nevezetű községben. Húgommal gyakran biciklire ültünk, és fél órán belül ott voltunk.

– 1945-ben tettem örök fogadalmat, ekkor már a munkácsi görög katolikus iskola tanítója voltam, illetve a városi kórházban ápolónővér. Nemsokára azonban likvidálták a rendházat, és le kellett vennünk a szent ruhát, majd fel is oszlattak bennünket. Én továbbra is a kórházban dolgoztam. Ide szállították be 1947 őszén Romzsa Tódor püspök atyát.

– Mint gazdasági főnővér az igazgató úrnál szóvá tettem, hogy miért éppen azt a szanitécet rendelte mellé, akivel szemben már korábban is voltak fenntartásaim. Ő ugyanis megpróbált beszervezni engem, folyton körülöttünk forgolódott és mindenfélét összebeszélt. Rossz érzésem végül be is igazolódott, mivel később ő lett a püspök atya gyilkosa.

– Romzsa Tódort délelőtt tíz órakor vettük fel az osztályra, és hamarosan átesett egy nagyon nehéz és hosszú műtéten. Éjjel tért magához, és bár állkapcsa három helyen volt eltörve, rögtön a rózsafüzérét kérte, még el is könnyezte magát miatta. Másnap megkerestettem, lemostam, újra felfűztem és átadtam neki. Úgy örült, mint egy kisgyermek, csókolgatta a keresztet és szüntelenül imádkozott. Látszott rajta, hogy nem félti az életét, nem aggódik maga felől, elfogadja a Jóisten akaratát.

– Az állapota lassan javult. Voltak látogatói, és mindnyájan abban reménykedtünk, hogy felépül. A meggyilkolása éjszakáján magam is a kórház épületében voltam, de a gyilkosság körülményeiről csak a kijevi lágerben szereztem tudomást. Akkor annyit láttunk, hogy megmérgezték, és haldoklik... Három hónap múlva letartóztattak. A legszigorúbb büntetőtáborba kerültem, ahol hét év hét hónapig tartottak fogva, mert rossz helyen, rosszat mondtam valakiről, akit, mint kiderült, nem is ismertem igazán...

– Mivel édesapám sem írta alá az ortodox egyházfő fennhatóságát elismerő okiratot, úgy, mint annyi papot, őt is elhurcolták. Már hazatért, amikor felőlem még mindig nem volt híre a családomnak. Szegények elsirattak, azt hitték, már nem élek. Mikor hazatértem Ungvárra, egy államhatár választott el tőlük, de Isten kegyelméből mégis viszontláthattam őket.

Eddig tart Theofila nővér elbeszélése. Mint mondja, az Isten és az egyház dicsőségére élte le az életét, amihez a Jóisten adott kegyelmet és erőt, másként talán ki sem bírta volna. Ma már ismét békében él, a rendszerváltást követően éveken át készítette fel elsőáldozásra a gyermekeket. Idén a lembergi pápalátogatásra is eljutott, és nagyon boldog volt, hogy legalább messziről láthatta a szentatyát.

A 82. életévében járó apáca két dolgot szeretne még megérni: egy új bazilita szerzetesház megnyitását, és az egykori görög katolikus püspöki palota egyházi tulajdonba vonását. Élete alkonyán ezek ügyében kéri a Boldogságos Szűzanya közbenjárását...

P. Zs.