Vajda János: Őszi tájék

2001. november 2., 01:00 , 42. szám

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.

Suhogva a parton hajlong a sikár.

Csóválja fejét hegyélen a makkfa:

hogy oda megint az örömteli nyár!

Gyülemlik a holló, varjú kavarogva.

A cinege fázik a tüskebokorba’.

A kerti haraszton zokogja a szél:

elhervad a rózsa, lehull a levél.

 

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Ezért születünk hát, ez az életi cél?

Csak eddig a pálya, semmit se tovább,

vagy itten az ember csak öltözik át?

Mi itten örök: a halál vagy a lét?

Hol itten a kezdet, hol, és van-e vég?

Mi itt a csalódás, hol itten az álom,

vajh, innen-e, avagy túl a határon?

 

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.

Bujdosni az erdőn indul a katang.

Elnémul az erdő, elszáll a galambja.

Siránkozik a falubéli harang.

Mezőkön az árnyék, tengereken a hab

múlik, születik, mint mára a holnap.

A szemfödelet rángatja hideg szél:

elhervad a rózsa, lehull a levél.

 

Elhervad a rózsa, lehull a levél!

Hiába hisz ember, hiába remél?

Hát semmi, de semmi, ami vigasztal

Ott túl amaz árkon újra tavasszal?

Ereszkedik a ravatal a gödörbe.

Dörögnek a hantok: örökre, örökre.

A sírra borul le hű szerető:

semmit soha vissza a temető?!

 

Az égen a felhő egymást űzi-hajtja.

Lemegy a nap. A nyáj hazatér.

Távolba vesz el halk, méla kolompja.

Kiált a kuvik, száll a denevér.

Sírhalmot ölelve az anya zokog.

– Majd kigyúl a csillag, kisüt a hold.

S ott fenn a keresztfán suttogja a szél:

kinyílik a rózsa, kihajt a levél!

 

Az ősz mindig megállítja egy pillanatra a siető embert: ne tovább... Az őszi hangulatban van valami nagy-nagy erő, valami varázslás. Meg is emeli egy picikét az embert, meg is ríkatja néha. Szépség és félelem vegyül a tájba – jó ilyenkor verseket olvasni, régi leveleket nézegetni, kimondani, hogy emlékezem... Jó elgondolkodni azon, hogy miért vagyunk, amiről Vajda János is beszél, hogy vajon mi is az életi cél? Miért vagyunk itt, ebben az őszben? Miért a jó, ha úgyis véget ér? Miért a rossz, ha úgyis csak emlék marad belőle? És miért a kérdés, hogyha úgysincs felelet... És mennyit ér az ember, hogyha nem is tudja, melyik őszi tájékra gondol, amikor mindezt mondja? A Vajda János verséből kibomló ősz-világot látja-e az ember, vagy azt, amelyik bennünk él? Esetleg ezt a valóságosat, a mostanit, amely mindenkit megállít egy pillanatra: ne tovább...

Penckófer János